A Muppet Show-ban kezdő Frank Oznak köszönhetjük Yodát, a Star Wars-saga egyik legnagyobb hatású figuráját, amely már több mint 900 évet megélt életével maga is egy csoda, de csoda az is, hogy ő képezte ki sok száz év összes jedilovagját, mindezt az ő nagyjából fél méteres termetével. Yoda megteremtésével Frank Oz már biztosította állandó helyét Hollywood csillagos egén, de a termékeny alkotóenergia nem nyugszik. Rendezői debütálása a magyar köztévé egyik eldugott műsorsávjában nemrégiben is vetített Sötét kristály című fantasy-animációval kezdődött - megint a csodák világa! -, majd olyan, már élőszereplős sikerekkel folytatódott, mint a Rémségek kicsiny boltja, a Riviéra vadorzói vagy az Isten nem ver Bobbal, Bill Murray és Steve Martin sajátos algoritmusú főszereplővariációival.

Csoda, hogy eme meglehetősen bornírt humorú vígjátékok alapján a fekete komédiák mestereként kezdik aposztrofálni Frank Ozt? Nem hát, így nem csoda az sem, hogy 63 éves korában, bátran szembekacsintva a még messze, a dombok mögött járó, de határozottan vele szembekerekező Halállal, egy új fekete komédiát rendez. A Halálos temetésben Oz kirándulást tesz egy nagy hagyományokkal rendelkező kultúrába, az angol fekete humorba. Hiába beszélnek angolul az USÁ-ban és Angliában egyaránt, azt hiszem, a szinte megyénként pontosan körülrajzolható angol tájszólást sem értik bizonyos Közép-Nyugati államokban, nemhogy a humorukat vegyék. (Persze, a Sussex grófságbéli Mr.Woodhouse is zavartan köszörülné torkát egy vaskosabb bronxi fekete szlenget hallgatva.) A forgatókönyvet jegyző Dean Craig saját elmondása szerint nagyapja temetésén tapasztalt élményeit írta meg fiatalos, modern ízekkel, de egyben betartva a klasszikus angol komédia szabályait. A magyar kritikus ehhez azt teszi még hozzá, hogy nyilván látta a dán Thomas Vinterberg brutális, de nagyszerű Születésnap című filmjét is, ami ugyan nem komédia, nem is ugyanaz a családi esemény, mégis dramaturgiai csúcspontjaiban nagyon hasonló történet. Talán az a legmegfelelőbb, ha úgy határozzuk meg a Halálos temetés koordinátarendszerét, mintegy ajánlásképpen, hogy az említett Születésnap, valamint a Mr.Bean-féle blődlik és a Fűbenjáró bűnhöz hasonló kisrealizmusba hajló életképszerű vígjátékok alkotnak egy háromszöget, melynek súlypontjában függ vizsgálatunk tárgya.

Craig briliáns forgatókönyve úgy feslik fel a filmben, mintha hagymát pucolnánk. Kezdetben szép, sima, makulátlan minden, de ahogy hámlanak lefelé a héjak, úgy szabadul fel minden, mi hagyma lényege. Gyűl a család a családfő felravatalozására, illedelmesen és fojtott hangon, mély tapintattal fordulnak egymáshoz... De a temetkezési vállalkozó már az elején elcseréli a holttesteket, a mocskos szájú idős, tolókocsis nagybácsi megjelenése sem biztat semmi jóval, de amikor a politoxikomán gyógyszerészhallgató unokaöcs laboratóriumából tévedésből a kísérleti stádiumban lévő hallucinogén drog kerül az egyszerű nyugtatósüvegbe - amire szükség lehet egy temetésen, ugye -, már tudni lehet, itt kő kövön nem fog maradni. Nem is marad. Az alkalomra való tekintettel 90%-ban suttogva előadott (!) komédia műfajhoz illő harsány színészi játékkal van elővezetve, közülük is kiemelendő Alan Tudyk szürreális arcjátéka. Ő az a vörös, aki...

A film ritmusa egy vulkán kitöréséhez hasonlatos. Szinte méla unalomban kezdődik, amely elszórt kuncogásban folytatódik, amelyet a film közepe táján már elszórt kurta nevetések színeznek, hogy aztán az aranymetszésben, a film csúcspontján elemi erővel törjön ki mindenkiből, fajra, vallásra, iskolázottságra és politikai beállítódásra való tekintet nélkül a felszabadító röhögés. Ez utóbbi feledteti az egy helyütt felbukkanó kakihumort, amit azért kár volt előhozni. Ennek ellenére is vicces film, angolul tanulóknak a nyelvi sajátosságok miatt is kötelező, de amúgy meg mindenkire ráfér egy kis lazítás így az év vége előtt. Mindenesetre, üdítő színfolt lesz a film a ránk váró karácsonyi bájtengerben, a családidiznimozik között és rokonjárás után.