Ha egy kicsit is kételkedtünk abban, hogy jelenleg Ryan Gosling az amerikai filmgyártás egyik legtehetségesebb fiatal színésze, akkor ezt ideje tényként kezelnünk. Rövid idő alatt láthattuk független filmben melós, leragadt férjként, vígjátékban szívtipróként, most halk szavú terminátorként, és mindegyikben az alakítás intenzitásával, apró, de annál hatásosabb gesztusokkal lepett meg minket.
Úgy kezdődik Nicolas Winding Refn filmje, mintha csak fejet kívánna hajtani a Luc Besson-féle Szállító-trilógia előtt. Annyi különbséggel, hogy a Ryan Gosling alakította sofőr még kevesebbet beszél, mint a Jason Statham megformálta Frank. Csak elsorolja a szabályokat és kész, onnan már tiszta koncentráció az egész figura. Ez a profizmus pedig messze nem kíván olyan látványelemeket tudásának igazolására, nem kér olyan paródiába hajló kaszkadőrmutatványokat, mint Besson limonádéja. Elég, ha tudja, melyik felüljáró alá kell behúzódni, ha felbukkan a rendőrségi helikopter.
Kis trükkje a forgatókönyvnek, mégis messzire vezet, hogy a főhősnek nincs előélete, a semmiből bukkan fel, egyszer csak munkát kér Shannon autójavítójában, és kaszkadőrként is dolgozik. Ennyit tudunk róla, ami máris bonyolult személyiséggé emeli a sofőrt, hiszen bármit beleképzelhetünk. Lehet exkommandós vagy kiugrott szakács, sorozatgyilkos vagy koreográfus, mindegy is, mert amikor először fenyeget meg valakit, hogy szétveri az állkapcsát, akkor csak úgy somolygunk magunkban, hogy persze pont ez a kákabélű fog itt pofonokat osztogatni. De amikor megtörténik, amikor átváltozik a bosszú angyalává, és úgy tűnik, nincs senki, aki megállíthatná, akkor ezt is elhisszük neki, hirtelen olyan fenyegető lesz, mint Schwarzenegger legjobb pillanataiban. Csak épp robotszerkó és kötegnyi izmok nélkül. A tekintete változik meg, a félszeg mosoly tűnik el.
Ha egy kicsit is kételkedtünk abban, hogy jelenleg Gosling az amerikai filmgyártás egyik legtehetségesebb fiatal színésze, akkor ezt ideje tényként kezelnünk. Rövid idő alatt láthattuk független filmben melós, leragadt férjként, vígjátékban szívtipróként, most halk szavú terminátorként, és mindegyikben az alakítás intenzitásával, apró, de annál hatásosabb gesztusokkal lepett meg minket. És hihetetlen könnyedséggel, mintha csak épp ott és akkor találná ki, csípné el a figura lényegét. Mintha csak így menne az egész, ujjpattintásra.
A mostani, átütő jelenléthez persze kell a dán rendező is, aki meglepően szikár filmet tesz elénk, amelyben a szerelemhez hasonló érzemények is olyan visszafogottak, mint egy angol vacsora, vagy legalábbis kopottak, fakók, életízűek. Ezért is okoz szinte fizikai fájdalmat az elkerülhetetlen brutalitás, az erőszak naturalizmusa, ahogy szép lassan kitölti a történet réseit. Winding Refn érdeme az is, hogy minden szerepre megtalálta a megfelelő színészt, Ron Perlman rég volt ilyen jó a tenyeres-talpas gengszter szerepében, s még a sírós szemű Carey Mulligan is képes valamiféle árnyalatot csempészni örök szomorúságába. Kérdés persze, hogy ez a remekül összepakolt, igencsak szórakoztató film megér-e egy Arany Pálmát vagy legjobb rendezést Cannes-ban, s ezzel azt a sugallatot is, hogy a nagy előd, Tarantino nyomába érhet. A kérdés persze idejétmúlt, hiszen tudjuk, hogy a válasz felemás: Pálmát nem, legjobb rendezést viszont kiérdemelt a film.
És ezzel nehéz is vitatkozni: jó érzékkel összehozott, rendezésében taníthatóan következetes és kézben tartott, kiváló zsánerfilm a Drive, amelynek egyes jelenetei miatt sokáig fel fogunk szisszenni a villamoson, ha eszünkbe jutnak. Márpedig eszünkbe fognak jutni. Zsenialitása viszont egyelőre még csak tart a Ponyvaregény felé. De legalább tudja, hogy mi a cél.
