Ibsen drámájában a múlt előtör, és maga alá temet mindent és mindenkit
Túl lehet-e élni egy szakítást? Ahogy a Katona József Színház Hedda Gabler-előadását elnézem: nem. Ibsen drámájában a múlt előtör, és maga alá temet mindent és mindenkit. Gothár Péter szimbólumokban gazdag rendezése a mai néző ízléséhez igazodva lefejti a mű romantikus sallangjait, s a szikár darab csontvázat segíti színpadra. Básti Juli segítségével kísérletet tesz egy izgalmasan összetett személyiségű asszony fuldokló lelkének és sarokba szorított sorsának megfejtésére.
Hedda Gablert zavarja a világosság. Minduntalan behúzza a sötétítőfüggönyt, a harsány napfényt kizárandó. Háza népével kényelmetlenül óriási szófán ücsörög, s egyedül neki ér földig a lába az erődöt formázó ülőalkalmatosságról. A szoba közepén utazóláda rejti a frissen beköltözött lakók himihumiját, a vendég a földön ülve piknikezik, s ez a bútorok szedettvedettségével, esetlegességével együtt az otthontalanság érzetét kelti. A nászútjáról hazatérve a menyecske birtokba veendő háza falára megboldogult édesapja hatalmas portréját akasztja, annak pisztolyaival lődöz, s nyugös gyerekként követeli férjétől a neki megígért hátaslovat, miegymást.
Hedda Gabler nem akarja látni a való világot, lakásában, életében feszeng, felnőni nem akar, a múltban él, környezetét lenézi, helyét nem találja, és kegyetlenül unatkozik. Nem érti a másokat tutujgató gyengédséget, az életét gyereknevelésnek és betegápolásnak szentelő nagynéni nevetséges buzgalmát, a férfinak feláldozott élet gügyögô lelkesedését. Neki hôsök kellenek: katona apa és zseniális, nagystílű társ. Csak hát az apa halott, nagy reményű kedvese elhagyta, s be kell érnie egy középszerű férfival, a nagynénik kedvencével, a papucsához ragaszkodó undormánnyal, a stréber féltehetséggel, na meg egy rókaként sunnyogó szeretőjelölttel.
Hedda Gabler belepusztul a kisszerűségbe. Megpróbál visszakapaszkodni egykori szerelmének bástyái közé, de elzüllött, majd kétségbeejtően jó útra tért egykori partnere kiábrándítóan emberi lett, akit csak tönkretenni lehet ezért, majd belehalni a szánalmas erőlködésbe, a kudarcokba.
Gothár Péter szimbólumokban gazdag rendezése - Kúnos László fordításával és Morcsányi Géza dramaturgiai munkájával összhangban - a mai néző ízléséhez igazodva lefejti a mű romantikus sallangjait, s a szikár darabcsontvázat segíti színpadra. Humort és groteszk pillanatokat csempész a komor műbe. Básti Juli segítségével kísérletet tesz egy izgalmasan összetett személyiségű asszony fuldokló lelkének és sarokba szorított sorsának megfejtésére. Ám Gothár szívesen időz a groteszk helyzetek ábrázolásában, s ez nemcsak a jajkeservtől távolít el, de a tragikum megértésétől is. Az asszony szemével láttatott figurák pitisége, Máté Gábor Tessmanjának kabarétréfába illő pocsolyarészeg öltözködése egyoldalúvá teszi az ítélkezést.
Fekete Ernôőtalányosan szürke Ejlert Lövborgja nem segít annak megértésében, milyen ideálok elvesztése kavarja így fel a nőt. Az esendőség humorából nem kerekedik ki a Hedda Gabler eszméiben, emlékeiben felstilizáltan létező óriás szétmálló roncsa, így nem érthetjük meg, hogy mihez képest szánalmas a bukás, nevetséges a pusztulás.
Hedda Gabler kissé bizonytalanul felvázolt portréjából egy magányosan felesleges nő kemény vonásai derengenek elő. Básti Juli megharcol Heddával, bár a meccs még nem dőlt el. A napról napra megvívott csata a színésznő élettel telibb lénye és a megjelenítendő alak sanyarú visszafogottsága között zajlik: Básti Juli személyisége maga alá gyurné Hedda Gablert, s ettől a vibráló - változó kimenetelű - küzdelemtől izgalmas az előadás.
Máthé Erzsi elpusztíthatatlanul jó kedélyű, optimistán gyászoló Tessmann kisasszonya és Kiss Eszter gyámolítón uralkodni vágyó, mások segítésben teljes életű Elvstednéje s a csendes alázattal szolgáló Olsavszky Éva másfajta küzdelemben maradnak alul, ám házitücskök végül győzedelmeskednek a haszontalannak bizonyuló szabad szellem felett.
A Haumann Péter által remekül megformált Brack bíró az alkalmazkodás sunnyogó bajnoka - s ezáltal a túlélő boldogok közé tartozik.
