Bevallhatom, hogy a hang miatt ültem be a Kinek a papné című filmre: azaz Whitney Houston miatt. Hát, volt benne vagy tíz perc (mondhatnám egy klippnyi anyag), ami megérte - a többi olyan ragacsos, karácsonyi limonádé. De amit ez a Houston-lány művel, attól tényleg kilehet borulni. A lerobbant egyházközség papjának felesége kicsit unatkozik, kicsit boldogtalan, de jön Denzel Washington (csak várni kell, mert lassú, ő is meg a rendező, Penny Marshall is), aztán viszont mindent rendbe hoz. Mert ő angyal, aki lekéredzkedett a Földre, hogy karácsonykor segítsen, anyunak, a sittre vágott kamaszoknak, az elromlott házasságnak, meg a templomnak.
Rendbe is hozza a dolgokat - közben persze megégeti magát a Whitney Houstonból sugárzó eszméletlen vonzerőtől meg a hangtól, ami viszont engem is elvarázsolt. De ne féljünk, semmi sem történik, az angyalt a felsőbb hatalmak visszaparancsolják, mielőtt még valami nagyobb balhé kezdene kialakulni. Vagy ő menekül el? - már nem is emlékszem. Mert ha egy ekkora nőbe belezuhanna, akkor megnézhetné magát, otthagyná az egész angyalkodást. Így aztán a papnak marad a papné, Houston meg azt hiszi, boldog.
Szóval, van benne az a bizonyos tíz perc. A tiszteletes úr nem ér rá, így aztán Houston az angyallal megy le a híres jazz-klubba, ahol aztán a régi haverok, meg a zenekar kiderítik, hogy valamikor Houston is itt énekelt. Egy szó, mint száz, bedobja magát. Egy, két, hát, négy: és elvarázsolódsz. Ez a hang csak belőle, ebből a mosolyból, torokból - mit mondjak? -, testből jöhet így, ezzel a légies és mágikus erotikával, ami minden faxni nélkül csak árad belőle. A szám pazarul meg van csinálva - sajnos, egyszeri alkalomra, Houston ezután csak a templomban énekel. Micsoda különbség. Pedig az is az ő terepe. Csak nem az igazi...
A rendező is érzi, hogy ez még karácsonyra is kevés, ezért némi társadalmi konfliktust is becsempész a filmbe. A templomkomplexumot egy ingatlancápa veszi meg, mert hogy a telek többet ér, mint a felépítmény, és mit tesz isten, a keze nyomán itt is bevásárlóközpont akar épülni, akárcsak szerte Pesten minden üres telken. Így jön ki az egyenlet: a szőrös szívű vállalkozó kontra az összetartó közösség (ifjúsági centrum, árvák otthona, ingyen kaja - amin csak bőgni lehet.). Érdekes, hogy a mall (a bevásárlóközpont) divatja hogy cseng le: pár éve még ez volt a sláger a tengeren túl is, ma meg visszasírják a kis üzleteket, ahol a tulaj keresztnevükön szólítja a vásárlókat. Nálunk még élvezi a jónép, de már kezd bepipulni, mert hogy elveszi a levegőt, kilátást, ehhez képest nem annyival jobb, mint ahogy mondták. Mindegy, a moziban más a képlet, Houstont rászabadítják a cápára, neki is énekel egyet, és kész, a szőrös szív elolvad, a mall-program ugrik, a templom-kultúrcentrum marad - itt a mese, fuss el véle.
Érdekes, hogy Hollywood végül is mindenről tud tanmesélni: a multikról, az egyedülálló, színes bőrű anyák sorsáról, az igazságszolgáltatás diszkriminációiról, a fekete középosztály lassú nyomulásáról a jólét felé, a dohányzás ártalmasságáról (és az ellene vívott keresztes háború nevetségességéről). Más kérdés, hogy mindez a naiv és a kritikai szurkálódás körülbelül annyi, mint elefántnak a szúnyogcsípés.
Sajnos nem jó film, de mit tegyek, azt a tíz percet nem tudom felejteni. Az Whitney Houston ajándéka volt.
