Nevezhetjük koppintásnak, finomabban gyökérkeresésnek, de tény, hogy határozottan úgy tűnik, minimum két mozgóképre erősen hasonlít az Ébredő sötétség: az 1981-82-es Időlabirintus (Into the Labyrinth) című angol tévésorozatra és a Harry Potter-filmekre.
Utóbbiak tekintetében olyan, mintha a Weasley család önálló mozi-lehetőséghez jutott volna. Az előbbire valószínűleg csak a "legelvetemültebb" fantasy-fanok emlékeznek, nekem például határozottan bearanyozta gyermekkori vasárnapjaimat a délelőtti szorongásos-pszichedelikus élmény, amikor egy Rothgo nevű amnéziás (kb.) varázsló és három eltévedt kölyök utazott az időben, hogy magára találjon, és az aktuális világot félórában megmentse.
A Susan Cooper-regény nyomán készült Ébredő sötétségben hősünknek, a karácsonyi ünnepkör közeledtén az éppen tizennegyedik születésnapját betöltő Willnek (Alexander Ludwig) másfél órája van, hogy mindezt megcselekedje. Merthogy nem átlagos tinédzser (íme, egy kis Potter-párhuzam), hanem a "fény harcosa", akinek hat, az időben szanaszét szórt jelet (talizmánt) kell megtalálnia, mielőtt a sötétség küldötte (Christopher Eccleston a Ki vagy, doki? című sorozatból) megkaparintja azokat és az így megszerzett szuperhatalmával az emberiségnek igen csak szomorú sorsot szánna. A viaskodó feleket - sötétség kontra fény - mindkét oldalon segítik, egyfelől varjak és kígyók serege, meg egy boszorkány, másfelől a tűz és egy időntúli "vének tanácsa". Az első számú támasz persze a család, a Stantonok, és persze arra is fény derül, Will nem véletlenül az, aki (újabb Potter-analógia).
David L. Cunningham (Soha többé háborút!) filmje csak abban az esetben működik (gyakorol ránk hatást), ha modern, cinikus énünket elnyomjuk, teljesen átengedjük magunkat a mesének, és nem akadunk fenn a nem egyszer blőd párbeszédeken és fordulatokon. (Megjegyezzük, hogy szerencsésebb lett volna másképp fordítani a "you are the seeker" hangzatú mondatot - oké, nem tudjuk, hogyan -, de bennünk a "te vagy a jelkereső" szólás kapcsán egy erősáramú szerelő képe ötlött fel.)
A filmmel inkább az a baj, hogy túlságosan hosszú időt áldoz az előkészületekre, a látványosnak ígérkező akciójeleneteket meg hajlamos elmismásolni. Mindamellett, hogy a népes Staton família erősen emlékeztet a Weasley családra (a házuk is), tulajdonképpen örülünk, hogy újabb hétköznapi polgárokról derül ki, hogy értünk remegnek, még akkor is, amikor az utolsó tányér levesüket kanalazzák.
