Hazudj, uralkodj, tépd szét

A 70 éves Scorsese maratoni filmje újfent lehengerlő, pedig nem hibátlan. Ilyen tempót ebben a korban elvileg képtelenség bírni, bár a film ad rá pár tippet.

Partytime

Bevallom, nem tudtam hova tenni a filmet az előzetest látva és főleg olvasva a sztorit: a csávónak gépsoron gyártják a dollármilliókat, de neki mindig több kell. Jó, de miről szól? Hát nyomoz utána az FBI, de végül is nem ez a lényeg. JÓ, DE AKKOR MIRŐL SZÓL??? Majd beültem erre a cunamira, hogy egy óra után még mindig ne tudjak válaszolni a kérdésre, mert embertelen sokáig csak megismerjük a karaktert és a világhoz való hozzáállását – és ebben az egészben mégsincs egy perc unalom. Valóban zajlik valami történet, jutnak a szereplők ötről hatra, de olyannak érezzük a filmet, mint amilyen hatást a főhős kimondva kelteni akar az életéről, ti. hogy az egy permanens szilveszteri buli a felső tízezerben. Vicces dumák, jó nők, sok drog – tulajdonképpen hangulatmozi. Nagyjából a felénél aztán elkezdünk bevinni néhány, ha nem is csavart, de kanyart, és szerintem itt ki is tapintható a film Achilles-sarka. A legtöbb sorsfordító momentum ugyanis vagy banalitásokon (épp arra járt egy rendőrautó) múlik, vagy félmondattal intézi el a narráció. De akkora hévvel megyünk előre, hogy nincs időnk ezen fennakadni. Szívem szerint azért utólag kikérdeznék pár embert, emlékszik-e, hogy akkor miért is történt ez meg az. Továbbmegyek, bár Jordan Belfort tőzsdemanipulációival szerzett magának pénzt és hírnevet, ezekről esik a legkevesebb szó, a lényeg itt a végeredmény, a drogmámor, a luxuskurvák, a yachtok, az emberi ésszel követhetetlen gazdagság ábrázolása, végeredményben: a káprázat. És ebben odáig merészkedik ez a pimasz vénember, hogy egyenest a kamerába mondatja főhősével: "...de mit is beszélek itt a tőzsdeügyletekről, úgyse tudják követni, nemigaz?"

[img id=526109 instance=1 align=left img]Gyün már az a Oszkár bácsi?

Scorsese egy szempontból mindenképp történelmet írt: soha nem láttam még drogtripet így ábrázolni. Eleinte ő is használja az eltorzult formákat, ahogy azt mindenki más is, de aztán mintha eszébe jutna, hogy az egyszerű néha mennyivel több lehet. És akkor a betépett DiCapriót hosszú percekig mutatja mindenféle effekt vagy gyorsítás-lassítás nélkül, ahogy félig agyvérzéses állapotban, kúszik előre az autója felé – isten bocsássa meg, de piszok nagy röhögést kiváltva a közönségből. Az Oscar-díjjal megint kacérkodó főszereplő óriásit alakít, semmi visszafogottság, ugyanakkor semmi görcs, ezer fokon ég; nem azt üzeni az Akadémiának, hogy "de most, most aztán higgyetek bennem", hanem, hogy "nem tetszem, kis k...g?, akkor ezt figyeld" és rácsap a seggére. One man show a film, teljesen adekvátnak tűnik az elején, hogy nem csak végignarrálja, de egyenesen – ahogy fentebb már szóba került – kamerába nézve vezeti fel történetét. Később ezt el-elhagyjuk, mi több, egy-egy alkalommal más szereplők gondolatai is hallhatóvá válnak, ami inkább paródia már, mintsem formai truváj.

Nagymenők

Három órás maraton, szinte soha nem csökkenő dinamika, olyan mozi, ami szinte átrobog rajtunk iszonyú jelentőségével. Nagynak akar látszani és már ez az ambíció olyan meghökkentő, hogy nem figyelünk rá: amúgy semmi újítás nincs benne. Scorsese ezredik alkalommal mutatja be az amerikai álmot egy iszonyú egy egekig menetelő főhősön keresztül, nem érdeklik már kisebb formátumú karakterek, csak a nagymenők. És most először ráadásul nem érzem egyértelműnek, kritikát mondd és elrettentő példaként állítja elénk Belfortot. Furcsa, de gengszterek esetében egyértelműbb volt a helyzet, őket lehetett romantikus hősnek tartani, mert nem állt fenn a valós veszélye, hogy bármelyikünk nekiáll a film után Nicky Santorót játszani, illetve ha a törvény csábító másik oldalán is álltak, volt bennük tisztesség. A hús-vér tőzsdecápa azonban az első perctől kimondja (valójában a fájdalmasan gyorsan tovatűnő Matthew McConaughey alakította mestere mondja ki elsőként), át kell vágni az embereket, ki kell csalni belőlük a pénzt. És Belfort manipulál, idegeneket is és a neki dolgozókat is a rendszeres irodai beszédeivel. Hogy maga, amit látunk, valóban így működik, abban biztosak lehetünk. A kérdésem inkább az, hogy Scorsese itt vajon milyen hatásra törekedett? Mert óriási szakadék tátong a között, hogy "Nézzétek, milyen könnyű az orruknál fogva vezetni az embereket" és a között, hogy "Nézzétek, micsoda csodálatos ember ez".

Kinek ajánljuk?
- Nagy volumenű, akár eposzi léptékű történetek kedvelőinek.
- Scorsese rajongóinak, hiszen ugyanazt hozza, mint az elmúlt években készült filmjeivel.
- Akik tudni akarják, mitől döglik a légy nagymenőéknél.

Kinek nem?
- Akik nem vágják hanyatt magukat fuxok és bombanők láttán.
- Akiknek ilyen-olyan kapacitása a másfél órás filmekhez szokott.
- Akik nem akarnak világraszóló jó filmeket látni.

9/10