A nagy, legyőzhetetlen szerelemre a közönség mindig vevő, bár ebben a témában nem sok új van a Nap alatt. Hogyan lehetne mégis érdekessé tenni? Ötvözni kell egy új dimenzióval, esetünkben az időutazással.
A filmeknek nem sok köze kell, hogy legyen a valósághoz, elég, ha a saját cselekményvilágukon belül hitelesek, és így nézőik számára is hihetőek lesznek. Egy ilyen alternatív világ jön létre azokban az alkotásokban, amelyekben az időutazás teljesen természetes dolog. (Egyébként egyes tudósok szerint az időutazás nem képtelenség, ugyanis a fizika törvényei szerint sem az. Vagy be kéne bizonyítani, hogy lehetetlen, vagy pedig meg kéne találni a módját.) A filmkészítők fantáziáját mindig is izgatta ez a lehetőség, egy-egy párhuzamos világ megálmodása, szupertechnológia ábrázolása a jövőben, vagy netalántán a múlt minél pontosabb rekonstruálása. Találkoztunk időgépekkel, féreglyukakkal, tér-idő kontinuum rendellenességekkel olyan művekben, mint például a Vissza a jövőbe-trilógia, Az időgép, a 12 majom, a Bill és Ted oltári kalandja, az Idővonal, a Sliders-széria vagy a Kate és Leopold. Az ilyen tematikájú művekben rendre szembetaláljuk magunkat azzal a kérdéssel: be lehet-e avatkozni a múltba, ezzel veszélyeztetve a jövőt? Ez az az aspektus, ami teljesen hiányzik Az időutazó feleségéből, átengedve a terepet a romantikának. Hősünk azért utazik, hogy megtudjon valamit, megkapjon egy választ az általa még ki sem mondott kérdésre.
Az időutazó feleségében Henry (Eric Bana - Trója, Hulk) egy genetikai módosulásnak köszönheti azon képességét, hogy ha ideges vagy feszült (a már említett Hulkban is igen stresszérzékeny volt szegény), egyszerűen elröppen az időben előre, vagy hátra, sokszor élete nagy érzelmi csomópontjaihoz érkezve. Ilyenkor meztelenül (ruhát nem ér vinni!), kiszolgáltatva érkezik, és megpróbál rájönni, miért épp ott és akkor van, hol lehet a helyszínt saját életéhez fűző ember. Leginkább az epilepsziával rokonítható ez az elhajlás, s ilyen rohamai hatására ki-be sétál saját életéből, őrületbe kergetve ezzel választottját, Clare-t (Rachel McAdams - Szerelmünk lapjai, A dolgok állása), aki elég nehezen birkózik meg férje hiányával.
A mozgóképes változat az azonos című Audrey Niffenegger-bestseller alapján készült, a filmre-írásban az írónő maga is részt vett. Rendezője a német származású Robert Schwentke, akit a 2005-ös Légcsavar című Jodie Foster főszereplésével készült, vagy még az óhazában forgatott Családi ékszerek (2003) című alkotásáról ismerhetünk. A producer pedig nem más, mint a Pippa Lee négy életét, vagy a Jesse James meggyilkolása a tettes a gyáva Robert Fordot is jegyző Brad Pitt.
Az időutazó feleségében nem az időutazás ténye körüli morális problémák, a múlt meg- illetve meg nem változtathatósága, hanem egy párkapcsolat áll a középpontban, amelyben nem a megszokott férfi-női konfliktusokkal való megbírkózást kísérhetjük figyelemmel, hanem azt láthatjuk, milyen gondokat okoz, ha az ember szerelme időutazó. Nem annyira Henry különleges képességének feltérképezése a cél, sokkal inkább az, hogy azzal megpróbáljanak együttélni, megbirkózni. Henry csak akkor akarja megfejteni ezen tulajdonságának működését, amikor családalapítási kísérleteik rendre kudarcot vallanak.
A töredékesség, az egyik történetszáltól a másikig csapódás jól érzékelteti Henry nem mindennapi életének körülményeit, épphogy otthon kezdjük érezni magunkat egy-egy szituációban, máris egy másikban kötünk ki, akárcsak ő. Nekünk könnyebb a helyzetünk, csak megközelítőleg száz percig kell ezt elviselnünk, neki egy életen keresztül. S elég idegesítő lehet, ha keresztbe-kasul utazza saját életét és minden idősíkban leledző énje képes jönni-menni és saját magába botlani. Ezen a ponton mondjuk bele lehet bonyolódni, hogy Clare mégis honnan tudta, hogy találkozni fognak, ha Henry sose beszél a múltbeli feleségének a jövőről - az pedig valószínű, hogy azután érkezett a jövőből a kislány-Clare meglátogatására, miután ők már felnőttként találkoztak, hiszen általában nem idegenekhez utazik, hanem olyan emberekhez, akik fontosak számára. Tehát így kirajzolódik egy körkörös, végtelen időfolyam, amelyben minden újra és újra történik, másodszorra már úgy zajlik le első találkozásuk, hogy Clare együtt nőtt fel a jövőből visszatérő idegennel. Nincs annyira logikusan kidolgozva az időutazás törvényszerűsége és szabályai, mert úgy tűnik, hősünk fontos válaszokat vagy ismereteket keres az egyes célállomásoknál, erre is hegyezik ki a filmet, de néha megfeledkeznek erről, és ilyenkor Henry csak úgy utazik.
A helyes nézői megközelítés: nem kell mást várni ettől a filmtől, mint tömény romantikát, és így nem fog csalódást okozni. Íme egy újabb nagybetűs Szerelem, egy nem önszántából eltűnedező férfival bonyolítva. Likviditási gondjaik legalább nincsenek Henry-éknek, hiszen az időutazás igen barátságos tulajdonsága az, hogy előre megszerezhetőek a nyertes lottószámok...
