Az igazi tinifilm, avagy az amerikai csúfság. A jóléttől ordítani...
Kíméletlenül őszinte, provokatív, meghökkentő. Todd Solondz állandó jelzői ezek. A New Jersey-i születésű író-rendező feltett szándéka, hogy mindent megmutasson az általa legjobban ismert amerikai külvárosok mindennapjairól, lakóiról, illetve azok életéről, mindent, amit mások előtte nem tudtak, nem mertek, nem akartak elmondani. A suburbian life - amerikaiak nagy többségének élete. Az elővárosokban élnek azok a rendes adófizető polgárok, akiknek (jól fizető) állásuk van, akiknek az amerikai álom valóság, munkájukat becsületesen végzik, a munkájukból prosperál az ország, ennek eredményeként életük boldog jólétben, kiszámítottan és kiszámíthatóan, a zabkása, tévé, család szentháromságának bűvöletében, mérhetetlen unalomban telik. Ők a boldog amerikaiak, legalábbis annak hiszik magukat. De a legkisebb tragédia, kifogy a sör a hűtőből, egér neszez a falban, rossz osztályzatot hoz haza a gyerek, beláthatatlan következményekkel járhatnak. Az eddig szilárdnak hitt biztonság, a verejtékes munkával elért jólét pillanatok alatt romokban, e derék polgárok a poklok poklát járják, problémáikat megoldani képtelenek, a " velünk ez nem történhet meg " struccpolitikája minden cselekvést, józan gondolkodást megbénít. De a villám derült égből csap, a katasztrófa totális. Todd Solondz 1996-os Isten hozott a babaházban, majd az 1998-ban készült A boldogságtól ordítani című, bőven díjazott filmjeiben már nagy erővel rángatta a leplet a kertvárosi mindennapokról, megmutatva, mi minden van a szőnyeg alá söpörve arrafelé. A kritikusok kezdettől fogva kőkemény, provokatív filmesként emlegetik, a filmjei kapcsán botrányok törtek ki, de a tükör által tűélesen mutatott valósággal való szembesülés edzett lelkű személyiségeknek sem problémamentes, nemhogy a rózsaszín nappali kanapéjába süppedt, eltunyult polgároknak.
Erre a Helyzetek és gyakorlatok című új filmjében Todd Solondz még jobban bekeményít. Két, egymástól független történetből (tézisből?) áll ez az (esszé)film. Az első, Fiction címűben egy Pulitzer-díja ellenére befutni nem tudó fekete irodalmár frusztrációit tehetségtelen, de rajongó diákjai szexuális kizsákmányolásával éli ki. Solondz maró gúnya nem kímél olyan tabukat, mint a rasszizmus, a tanár-diák közti szex, a testi fogyatékosság. A valóságot elleplező, álszent hazugságok sorát ábrázolja elsöprő, brutális erővel. Nincs kegyelem. A Non-Fiction című második részben sem tesz engedményeket. Hajszálkeresztje ezúttal egy középosztálybeli zsidó családra vetül. A nappali pasztellszín, virágos, a papa kövér, jól keres, a mama anorexiás, büszke, amerikai zsidó asszony, a gyerekek orgonasípok, három fiú, a legkisebb szeretetéhes, de törekvő, a középső izomagy, a legnagyobb nem akar egyetemre menni, egyáltalán semmit nem akar, talán csak a Conan O'Brian-showba társulna, mint műsorvezető. Consuela, a salvadori házvezetőnő családi robotgép, egy kicsit beszél angol, múltját homály fedi. Toby, a nem különösebben tehetséges dokumentum-filmrendező róluk forgatja első művét, American Scooby címmel, a legnagyobb fiú főszereplésével. A cím hajaz a híres American Beauty-ra (Amerikai szépség), nem véletlenül és indokkal. Gyilkos paródia, gyilkossággal. A zsidó származású Solondz könyörtelen, Woody Allen XXXL-es kiadása, semmit nem kímélve ostorozza övéit, még azt is megengedi magának, hogy az önelégült és korlátolt család gázban pusztuljon el, az elgázosítás a zsidóságban Auschwitz óta neuralgikus pont, tudjuk. Szándéka azonban jó, jobbítani akaró, fogalmazásának sarkossága, szókimondása indokolt, harcossága példamutató. Filmje provokatív, őszinte, felkavaró erejű, gyilkos humorú igaz mű.
