Holttest: bomladozó test a fűben, hajában mászkáló bogarak, meredt tekintete a hamis-kék égre tapad. Szenvedés, magány, megaláztatás, kínok. És legfőképpen sorsok, emberek, emlékek, kapcsolatok. Karen Moncrieff függetlenfilmes rendező (és a Sírhant Művek egyik epizódjának direktora) második filmjében egy gyilkosság visszafogott anatómiáját tárja elénk: vér és mészárlás helyett szorongás, melankólia és szociodrámába oltott thriller.
Az Idegen (Toni Collette) idős anyja (Piper Laurie a Carrie és a Trauma után ismét a zsarnok anya szerepében) lelki terrorja alatt él, már amennyire tud. Egy nap talál egy holttestet, s az egész élete megváltozik.
A Nővérnek (Rose Byrne) tizenöt év után is minden nap eltűnt testvére emlékével kell szembesülnie. Egy nap ismeretlen lány tetemét hozzák boncolásra, s ő felismerni véli benne elvesztett nővérét.
A Feleség (Mary Beth Hurt) kapcsolata még a tv-vel is meghittebb, mint férjével, aki napokra el-eltűnik, s ki tudja, merre jár. A Feleség egy nap megrázó felfedezést tesz, ami hideglelős gyanakvássá, majd bizonyossággá változtatja a házaspár közötti semmitmondó elhidegülést.
Az Anya (Marcia Gay Harden) meggyilkolt lánya utolsó évei után kezd kutatni, szembesül a lány félelmeivel-démonaival, választ keres a miértekre, de a válaszoknál jóval többet talál.
A Halott Lány (Brittany Murphy), mikor még él, vibráló, önpusztító prostituált, kellően szörnyű előélettel. Egy éjjel hétköznapinak tűnő autós veszi fel kocsijába, s ez mindent megváltoztat.
Karen Moncrieff filmjének origója a Halott Lány, köréje rendezi nehéz női sorsokból álló borongós tablóját. Egy gyilkosság brutálisan hétköznapi tényéből kiindulva mutatja meg a tett egész hatásmechanizmusát, ok-okozati hálózatát. Egy ember halála változások egész sorozatát indítja el, seregnyi új léthelyzetet indikálva. Egy szív, ha megszűnik dobogni, tucatnyi másik is új ütemet ver.
A húszperces életmozaikok epizodikusan követik egymást, s bár rövidségük miatt talán nincs időnk a teljes ráhangolódásra, de a hatásossággal olyannyira nincs hiba, hogy az egymás után pergő drámai helyzetek gyors, kemény ökölcsapásokként érnek minket. Csöndes, líraian brutális alkotás Karen Moncrieff darabja, nem durran nagyot, de alattomosan beszivárog a bőrünk alá, s napok múlva is csak sötét sarkokat látunk a verőfényes városban is. Régen szólt film ilyen szépen az elveszett lelkekről.
