Hétfőről keddre

Szomorú Valentine, mondja a cím, és maximálisan kifejezi mindazt, amit Derek Cianfrance rendező szeretne elérni: egy gyökeresen kiforgatott Valentin-napot látunk.

Egy gyökeresen kiforgatott Valentin-napot látunk ugyanis, még az is lehet, hogy épp február 14-én, ez nem derül ki pontosan a filmből, de nem is lényeges. Ez az a nap Dean és Cindy életében, amikor rá kell döbbenniük: nincs tovább. A feleség kiszeretett a férjből, hiányolja a férfi álmait és ambícióit, hogy olyan maradt, amilyen volt, egy átlagos segédmunkás, akinek azért helyén van a szíve. De ez nem elég, és a sok apró hiány végül egy nagy és emészthetetlen hiány lesz, amikor már az is mindegy, hogy épp kinek van vagy volt igaza, mert Cindynek már nem kell Dean teste, a vágya, nem kell a szaga, nem kellenek ugyanazok a mondatok és mentségek, kész, vége.

Mint látjuk, Cianfrance nem egy valóságtól elrugaszkodott témát választott, sőt inkább az életet magát, a mindennapit, a hétfői szerelmet és a keddi csalódást. Mert, hogy egy kicsit bonyolultabb legyen a dolog, bár így talán még átlátszóbbá válik, párhuzamosan azt is bemutatja, hogy miként lett ebből a kapcsolatból szerelem, menedék, hirtelen ötlet szülte házasság. Vagyis a romlással együtt az építkezést is látjuk, a nemek mellett az igeneket, a szakítás kimondásakor a házassági fogadalmat.

Nem egy eget rengető ötlet, mégis bejön: ismerve a történet végét, már az udvarláskor is láthatjuk az intő jeleket, amit a szereplők persze nem látnak, vakok hozzá, mint ahogy a széthullásban is felfedezhetjük az egykori szerelem visszfényeit. Egy mozdulatot, hivatkozást, dalt, gesztust.

Igazi független film a Blue Valentine (a Sundance Filmfesztiválon a zsűri nagydíjáért versenyzett), koszlott színek, minimális költségvetés, vállalt és büszke szegénység, vadászat az élet után. A függetlenség így teremtett sajátos képi nyelvet, attitűdöt, a maga maníros manírtalanságát. A rendező-forgatókönyvírónak viszont szerencséje volt: Ryan Gosling (Dean) és Michelle Williams (Cindy) mindent megold, amit ebben a filmben meg lehet oldani. Játékuk intenzív és átgondolt, elérik azt a kényelmetlen érzést a nézőben, hogy egyenesen a hálószobájukba látunk, kilessük cseppet sem világraszóló titkaikat, és ez egy ideig mulatságos, azután meg kínos, hiszen senki sem nézné meg szívesen a szomszédját meztelenül.

Michelle Williamset tavaly Oscarra is jelölték, viszont a Golden Globe-ot mindketten megkapták. Jogosan. Még akkor is, ha tudjuk, hogy az álomgyár néha szeret kegyet gyakorolni az igazán filmszerű filmek felé.

Kellemetlen, felkavaró alkotás a Blue Valentine. Nem csak beszél a szomorúságról, de szomorúvá is tesz. És nem csak egy jelenet, vagy képkocka erejéig. Hiszen nem jó, ha kutyát gázolnak már a nap elején, s a végére összeomlik az egyedüli biztos hely a világon. Vagy ami annak tűnt sokáig. Nem jó látni, ahogy a kislány belekapaszkodik az apja lábába, hogy ne menjen el. Egyszerű, mégis megismételhetetlen pillanatok ezek. Arról mesélnek, hogy ne legyenek illúzióink, az élet nem mozi. Még ha lefényképezhető is, megörökíthető is egy-egy része, a legvégén mégis nekünk kell majd a kislányunk szemébe nézni és bevallani, hogy vesztettünk. Valamit elrontottunk, és fogalmunk sincs, hogy mi lesz holnap. Mert ő is és mi magunk is erre a napra fogunk emlékezni még egy jó ideig.