Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, mennyire nem szabad kihagyni ezt a filmet. Ez egy mérföldkő, egy zseniálisan eredeti darab, egy etalon, amely ikonikus alapmű lesz az utókor számára. Felejtsd el, amit eddig a vámpírokról tanultál! Ebben a fergeteges komédiában átértékelődik mindaz, amit a fent említett kultúrkörből magadra szedtél: totálisan más értelmet nyer a napfény, fakaró és kereszt, levitáció és bűvölés fogalma. Szem nem marad szárazon, rekeszizom nem marad görcs nélkül – persze a röhögéstől. Engem nehéz elbűvölni vígjáték kategóriában, ám a Hétköznapi vámpíroknak ez maradéktalanul sikerült.

Dokumentarista (vagy inkább áldokumentum, vagyis „mockumentary”) vámpírfilm. Már a kategória is széles mosolyra késztet, és ha meglátjuk, hogy új zélandi-amerikai koprodukció, sok minden magyarázatot nyer. A Titanic filmfesztivál fedezte fel ezt a gyöngyszemet, amin nem csodálkozunk, hiszen ott értékes dolgokra lelnek a szakemberek, akik válogatják a versenyfilmeket. A Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows) elsöprő sikert és tapsot aratott a filmes hepajon, és vele együtt Új Zéland is egy kicsit a képzeletbeli bakancslistánk részévé vált (Elbűvölő image filmet vetítettek a szervezők a vígjáték előtt, amelyen persze feltűntek az egyik legnagyobb húzóerőként a hobbitok is.)

Láttunk már idealizált vámpír hétköznapokat a filmekben és sorozatokban, ahol mindenki fiatal és gyönyörű, halovány arcú és fekete lebernyegekben jár. Titokzatosan néznek, éterien siklanak a levegőben, és elképesztően tehetségesek az évszázadok során felszedett tudás miatt.  Na most vegyünk egy 180°-os fordulatot, és képzeljünk el egy olyan vámpír közösséget, ahol a közös albiban azon vitáznak, hogy ki a soros a házimunkában, ahol hobbiként elcseszett agyagedényeket formáznak, vagy idióta sálakat horgolnak, vagy ahol szánalmas módon bűvölik meg a biztonsági őrt, hogy invitálják be őket szombat este a klubba, hogy szórakozhassanak. Ezek tényleg olyan hétköznapi vámpírok, mint amilyen hétköznapi vagyok én vagy Te. Négyen élnek egy fedél alatt, és mindegyik egy vámpír prototípust testesít meg. Viago (Taika Waititi), aki mintha az Interjú a vámpírral című filmből lépett volna ki, túlérzékeny Lestat-ként mutatja be a cimboráit. Az harsány és kicsit suttyó Vladislavot (Jemaine Clement), aki maga a híres karóba húzó Vlad Tepes, vagyis Drakula, vagy inkább annak elbaltázott reinkarnációja. Velük lakik még Petyr, kiköpött Nosferatu, aki azzal együtt nyújtja a film legzseniálisabb és mulatságosabb jeleneteit, hogy meg sem szólal. A negyedik és egyben legfiatalabb vérszívó Deacon, akit mintha egy Underworld részből szalasztottak volna. Ők négyen élik a valóban triviális kis életüket, és a horrorparódia legnagyobb erőssége abban rejlik, hogy teljesen evidensen tudja tálalni ezeknek a nem hétköznapi figuráknak a mindennapi életét. Így pazar komikum forrás lehet az, hogy a levegőben porszívóznak, hogy az emberi szolgájukat gyarló módon bepalizzák az öröklét ígéretével, hogy sokszor melléharapnak, és akkor bizony ömlik a vér az artériákból, amit utána fel kell takarítani papír kéztörlővel.

Mindemellett a komédia szívhez szóló üzenetet is közvetít, miszerint minden faj megvédi az igaz barátait, még ha azok más kasztba is tartoznak. Továbbá örök tanulságul szolgál arra vonatkozóan, hogy ha vérfarkassal találkozol, akkor jobb, ha nem farkasbundát hordasz épp magadon. Illetve ha egykoron elvették a varázserődet, ne is próbálj meg szemkontaktus vuduval megbűvölni csajokat, hogy megdönthesd őket… A két főszereplő, Waititi és Clement (akik egyébként a rendezők és forgatókönyvírók is) nagyon jó érzékkel találták el azt, hogy miként lehet elbagatellizálni ezeket a tipikus vámpír attribútumokat úgy, hogy az ember fetreng a nevetéstől. Közben végig kiszólnak a közönségnek, hiszen az egész sztorit egy forgatócsoport dokumentálja, ahol a stábtagok szintén forrásai a humornak. Ilyen elementárisan eredeti kevert műfajú paródiát nem láttunk az elmúlt évtizedekben, és ennek valóban egy másik, Isten háta mögötti kontinensről kellett érkeznie, ahol még originális nem csak a nyelv, amit olykor beszélnek (maori), hanem a kreativitás is, amellyel ezt a felejthetetlen humort létrehozták.

A Hétköznapi vámpírok elnyerte a Titanic közönségdíját, a széleskörű bemutató pedig április 23-án lesz itthon. Kultfilmmé válik, az már nem kétséges, és hangulatában emlékeztet egy 1992-es tabudöntögető vígjátékra, ami ugyancsak amatőr horrorparódia, a címe pedig Hullajó. Rendezője nem más, mint a ma már világhírű Peter Jackson – nem véletlen tehát az sem, hogy a nagy movie-doyen feltűnik a stáblista végén azok között, akiknek köszönetet mondanak a készítők. Ezután pedig: filmimádók, vigyázó szemetek Új Zélandra vessétek, mert a valószínűtlenül gyönyörű szigetről most vérfrissítés érkezik, és a What We Do in the Shadows tomboló sikere után újabb nagyszerű filmeket várhatunk az elsöprően tehetséges Jemaine Clement-Taika Waititi szerzőpárostól.

Szerintem: