Nyugodtan elfelejthetjük a tavalyi Cannes-i Filmfesztiválról érkezett, Tarr Béla új filmje vetítéseinek kapcsán hallott, olvasott fiaskót, kudarcot és az értetlenséget elemző negatív hangvételű tudósításokat.
Ezek a kifejezetten pikírt élvezettel, olykor cinizmussal és gúnnyal átitatott kárörvendések váljanak teljesen érdektelenné. Döntsük el mi magunk azt, hogy... Ne pedig populáris Simenon-krimiadaptációra váró rosszindulatú dilettánsok azt, amit. A kortárs magyar, megkockáztatom, a világ egyik legjobb filmkészítője ismét remekművet alkotott. A londoni férfi Tarr Béla filmje, és mint ilyen, az adott tárgykörön belül nem kategorizálható abban a vonatkozásban, hogy jobb-e az aktuális mű, avagy rosszabb, mint a rendező korábbi alkotásai. Tarr Béla filmjei közül mindig az a "legjobb" (ha már egyszer mindenáron szintezni kell), amelyiket éppen nézzük, és amelyiknek órákig, napokig a hatása alatt vagyunk. A londoni férfi semmiben sem tér el a rendező előző filmjeitől, és pontosan ezért aposztrofálható remekműként, az eddigi életműbe tökéletesen, megkérdőjelezhetetlenül illeszkedő darabként. Simenon azonos című regényéből számos momentum visszaköszön, maga a film azonban mégsem tekinthető klasszikus értelemben vett adaptációnak. Maloin (Miroslav Krobot eszköztelen, mégis, vagy éppen ezért tökéletes alakítása) a tengerparti pályaudvar váltóőre családos, mégis elmagányosodott, tisztességes, ám váratlanul megkísértett, becsületes, éppen ezért örök vesztes kisember, aki egy éjszakai műszak során gyilkosság szemtanúja lesz, és akarva-akaratlanul egy bőröndnyi pénz kerül a birtokába.
A regény főszereplője Maloin, a filmé azonban maga a film. Mint a polifon művészi kifejezés eszköze, mely jelen esetben összes szegmensét tekintve a "filozofikus hangvétel mint érték" kategóriába sorolandó. Ezek az egymáshoz orientált, tökéletes összhangban működő szegmensek pedig a (film)időkezelés jellegzetes tempójából, a kiváló színészek látszólag minimalista alakításaiból keletkező szuggesztív hangulati elemeiből tevődnek össze. Ebbe a Tarr Bélára egyedülállóan jellemző, sajátos látásmóddal, stílusjegyekkel megalkotott, hibátlan komplexitásba foglalt mozgóképes struktúrába ágyazódik be Maloin elkárhozott sorsának és kitörni képtelenségének drámája. A váltóőr feleségét Tilda Swinton alakítja, Krobothoz hasonlóan csupán jelenléte, tekintete, arca elárul mindent sorsáról, sorsunkról. Lányukként Bók Erika zseniális. Pauer Gyula immár rutinból tökéletes kocsmárosként, Lázár Kati pedig démoni, alig háromperces jelenetében. Lénárt István bravúrja, Derzsi János alig felvillanó, jéghideg, majd kétségbeesett, sarokba szorított figurája és Szirtes Ági szótlan, mindennél többet kifejező alakítása is felejthetetlen. A váltóőr morális (mégsem egyértelműen destruktív) megtévedése, pontosabban megkísértettsége, melyet nem használ ki, talán mindnyájunké. Nem tudhatjuk ugyanis, hogy a gyilkosság egyetlen szemtanújaként Maloin a tengerbe zuhant áldozatot vagy annak bőröndjét akarta-e kimenteni. Csak az utóbbit sikerült. A londoni férfi Tarr Béla többi filmjéhez hasonlóan, számtalan jelentésréteget halmoz fel és hordoz. Ezek közül mindenki megtalálhatja a számára megfelelőt. A magyarázatok tárháza végtelen, mint a filmen még ilyen nyomasztóan soha nem ábrázolt tenger, mely ellenpólusa és egyben manifesztuma is Maloin kozmikus, feloldhatatlan magányának.
