Mindenki emlékszik gyerekkori játékaira. Én is emlékszem, hogy a testvéremmel micsoda kalandokat, utazásokat tudtunk kitalálni egy-egy délután. Sokáig magunk álmodtuk meg a játékok világát, aztán jöttek a mások által kitalált történetek: a könyvek, filmek, jóval később a számítógépes játékok. Máig imádom őket - nem véletlenül írok filmekről -, mégis, annyira sohasem tudtam magam beleélni egy-egy kitalált világba, mint annak idején gyerekként.
Csupó Gábor is emlékszik. Kell, hogy emlékezzen, máskülönben nem tudott volna ilyen zseniális művet készíteni a gyerekkori álmokról.
A Híd Terabithia földjére egy hetvenes években megjelent könyv, mely azóta is közkedveltségnek örvend Amerikában; két tizenéves kapcsolatáról és közösen kitalált fantáziavilágukról szól. Csupó Gábor a lehető leghűségesebben akarta filmre vinni a könyvet, így lett a Terabithia a stúdió elképzelte nagy fantasyfilm helyett a valósághoz ragaszkodó, fantasztikus elemekkel éppen csak feldobott ifjúsági mű.
Egynéhányadik gyűrűk ura-koppintás helyett eredeti alkotást kapunk tehát, fantasy helyett ifjúsági filmet, szerencsénkre. Csupó Gábor nem esett a filmes nagyotmondás hibájába: a fantasztikum csak a gyerekek képzeleteként jelenik meg, ritkán tehát, olyankor viszont lenyűgöző módon.
A puszta kivitelezés is nagyon szép (Weta, nem hiába), de a fantasztikus jelenetek és a film legnagyobb erénye mégis az átgondoltság. Szokatlan dolog okosnak mondani egy amerikai filmet - és meg is szólal a kisördög: rendezőnk bizony nem is amerikai... -, de a Híd Terabithia földjére határozottan és üdítő módon okos darab.
Minden képzeletbeli lénynek és eseménynek oka van a valódi világban, minden cselekedetnek következménye. A valóság és a képzelet nemcsak szemkápráztató, de remekül ki is gondolt módon olvad egymásba: az óriásból fa lesz, átsütő napsugarakkal a szeme helyén, a szitakötőkből hadsereg, a randa nyolcadikosból rusnya troll. S eközben a felnőtt néző, szegény, ugyan végig meg tudja különböztetni a realitást a fantáziától, de aligha merne rá megesküdni, hogy a filmbeli gyerekek is ezt teszik.
A gyerekek egyébként kiváló színésznek bizonyultak. Úgy játsszák a szerepüket, mintha nem is kellene játszaniuk. Ám éppen ők okozzák a film egyetlen nagy hibáját is: a valódi tizenegynéhány évesek viselkedését ismerve egyszerűen hihetetlennek tűnik filmbéli ártatlanságuk és gyermeki képzelőerejük. A könyv főszereplői még kilenc-tíz évesek, a filmben viszont már tizenkét-tizenhárom évesek, márpedig a tinik a hetvenes évek óta csöppet sem lettek gyerekesebbek: a tipikus mai tizenkét éves nem fantáziabirodalmat képzel el magának és nem mókusokkal hadakozik, hanem fekete pólóban jár és valami rémes tinirock-együttest hallgat nagy világfájdalommal. (Megvan persze az indoka a szereplőválasztásnak: a rendező valódi színészi teljesítményt követelt meg a szereplőktől, az pedig egy kilenc-tízévestől nehezebben várható el.)
E hiba ellenére a film olyan, mint valami elveszett paradicsom. Régen rossz lenne, persze, ha az embernek siratnia kellene a gyerekkorát, de a Terabithia azért csak visszahoz valami ízt, hangulatot, és vágyat is mellé. Soha találóbb címadást: a film maga a híd Terabithia földjére, gyerekkorunkba, álmainkba.
