Nincs objektív vélemény, csupán szubjektív – szokás hallani. Különösen akkor hálás dolog ezt a közhelyet hangoztatni, ha az ember olyan helyzetbe kerül, amikor azt érzi: a világ ellen "megy", ha kinyilvánítja a véleményét. Most e sorok írója is így érzi magát A majmok bolygója: Lázadás kapcsán, ugyanis mind a kritikusok, mid a nézők ujjongva fogadták franchise vadonatúj előzményfilmjét.
A majmok-sorozat sosem tartozott a legfontosabb science-fiction alkotások közé. A nagy toplistákba és felsorolásokba csakis kizárólag az 1968-as, Franklin J. Schaffner rendezte klasszikus első rész került be. Nem véletlen: ez a mozi számos izgalmas kérdést vetett fel a hidegháború kellős közepén. Az, hogy a Charlton Heston alakította George Taylor űrhajós több száz évvel a várt landolás után mégsem egy ismeretlen bolygón van, hanem a Földön, és ennek a bolygónak a jövőjében alakult ki az a sajátos helyzet, hogy a humanoid lények ősemberi értelmi és fejlettségi szinten vannak, a majmok és a csimpánzok pedig a teremtés koronái. A film utolsó képsoraiban, amikor Taylor felismeri a tengerparton a félig eltemetett New York-i Szabadság-szobrot, nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiség önmagát pusztította el: az atomháború konkrét lehetősége különös erőt kovácsolt a mű köré.
Az ezután, 1970 és 1973 között futószalagon gyártott négy folytatás meg sem közelítette az eredeti mű színvonalát, a társadalmi és politikai mondanivaló helyét átvette egy folytatásos szappanopera, melyben az ember kontra majmok felállással játszadoztak az alkotók. Az ezután következő, jól megérdemelt szünet utáni csöndet a különc (egyesek szerint zseni) rendezőként Tim Burton tört meg: 2001-ben elkészítette az 1968-as klasszikus remake-jét, azzal az eredetinek épp nem mondható fordulattal, hogy a Mark Wahlberg alakította, ugyancsak pórul járt asztronauta tényleg nem a Földön landol. (A Helena Bonham Carter által alakított csimpánz asszonnyal való románcot pedig gyorsan felejtsük is el.) A Burton-verziót mindenesetre a kritika nem szerette, órási melléfogásnak tartották, nem véletlen, hogy nem születtek újabb folytatások, a reboot kudarcba fulladt.
Egészen eddig. A 2011-ben, Rupert Wyatt rendezte Lázadás már sokkal frissebben és kreatívabban nyúlt az alapanyaghoz. A sztori középpontjában Caesar nevű csimpánz áll, aki egy gyógyszernek szánt vegyszer következtében szuper intelligens lesz és megtörténik, aminek meg kell történnie. Az emberi gonoszság oly mértékben felháborítja, hogy lázadást szít, „beokosít” még egy csomó másik majmot, kiszabadulnak a fogságból és lelépnek a természetbe. Persze mindez csak azért történhet meg, mert az emberek megint Istent próbáltak játszani.
Nagy dramaturgiai újdonság, hogy cselekmény a csimpánz szempontját helyezi a központba és a rendező mindenképpen azt akarja elérni, hogy a néző ne az embernek, hanem a majomnak szorítson. Ez olykor működik, de ennél nagyobb baj, hogy épp a cél érdekében a karakterek megmaradtak a fekete-fehér technikán alapuló leegyszerűsítés szintjén. Akit nem zavarnak az előzmények, az akár jól is szórakozhat a Lázadáson (elvégre látványos blockbuster), de aki szeret belegondolni a látottakba, látta az eredetit, ne adj Isten még a logikának is rajongója, a viszonya Wyatt művével nem lesz felhőtlen. Mint ahogy nekünk sem.
