A Hídember készítői nem érdemesítették lapunkat arra, hogy jelen lehessünk a mozipremieren, ezért az állami protokollvetítés egyik nézőjét kellett meggyőznünk arról, hogy jobb elfoglaltságot is találhat magának a filmeposz megtekintésénél. A föníciaiak találmánya nagy segítségünkre volt az érvelésben, akárcsak a film elkészítésében volt hajdanán, amikor a pénz hatalmát vélhetően mindenhatónak gondoló politikus-producerei mindenfajta pályáztatás nélkül és a szakmai ellenkezésekkel mit sem törődve belevágtak a film elkészítésébe.
A Hídember megszületésének körülményei minden demokratikus gondolkodású ember számára vérlázítóak, ennek dacára jó párszor előfordult már a filmtörténetben, hogy politikusok bábáskodásával, továbbá művészek politikussá válása ellenére jelentős filmalkotások szülessenek. Komolyan hittem a rendezőnek, hogy a mozi sötétjében magával ragad filmjének varázslata, és az adófizetők majd kétmilliárdja, továbbá a filmkészítők tehetsége káprázatos élményt nyújt nekem - ezt korábbi írásaim, riportjaim is bizonyítják.
Kizárólag a filmben közreműködő művészek iránt érzett valódi tisztelet késztet arra, hogy elkeseredésem ne ragadtasson sokkal szenvedélyesebb kijelentésekre. Sosem gondoltam volna ugyanis, hogy négy év munkája olyan összefércelt történetet fog eredményezni, melyben történelmi ismereteimre lesz szükség, hogy a film jelenetsorát egyáltalán megértsem. Sohasem hittem volna, hogy a demokratikus Magyarországon valakinek lesz mersze a modern történettudomány ellenében feltámasztani a Széchenyi meggyilkoltatásáról szőtt anakronisztikus elméleteket.
Itt bamba nézések és drámai közelik helyettesítik a drámai konfliktusokat és a helyzeteket: Hogy a hajdani mágnásban miként érlelődött nemzetjobbító tetteinek szándéka, hogyan fordult korábbi léha élete ellen és lett a reformok élharcosa, erről csak néhány odavetett jelenetvázlat szól. A sors különös fintora, hogy Eperjes Károly színészete éppen azokban a jelenetekben emelkedik a régi magaslatokra, ahol Széchenyi idegkimerültségét és tébolyát kell megformálnia - noha korábban több nyilatkozatban kifejtette, nem hiszi, hogy a legnagyobb magyar elméje elborult volna volna és önkezével vetett volna véget életének. Míg Cserhalmi Györgyről disznóvágás közben is elhisszük, hogy egy magyar bárót látunk, Darvas Iván alakja és legfőképp játéka pedig talán még Metternich herceg korabeli képmásait is kitörli emlékezetünkből, értetlenül állunk a legnagyobb magyar dicstelen feltámasztása előtt.
Sokakkal ellentétben számomra nem tűnt rossz ötletnek, hogy a grófot olyan színész formálja meg, akinek személyisége, stílusa, hanghordozása inkább a grófi személyzet tagjaira emlékezteti a nézőket, semmint palotákban nevelkedett, több nyelven beszélő, kulturált arisztokratákra. Épp személyiségének nyersessége, magával ragadó dinamizmusa magyarázta volna azt az emberfeletti küzdelmet, melyet a legnagyobb magyar nemzetünk felemelkedéséért és önmaga meghaladásával arisztokrata sorstársai ellenében tett. Érthetetlen, hogy az általam nagyra becsült színész játéka miért lett ennyire színtelen és fakó, mert a jelenetek hiánya és saját rendezői elképzeléseinek, ambícióinak túltengése korántsem adnak magyarázatot mindenre.
A harminc közepes költségvetésű magyar film árából készülő Hídember díszletei és jelmezei valóban káprázatosak, Kardos Sándor operatőr munkája azonban néhány lenyűgöző beállítást leszámítva éppoly ötlettelen, mint a történetvezetés. Előteres képek állandó erőltetése, hatásvadász alsó gépállások, kísérteties átélezések, édeskés komputer- grafikák helyettesítenek itt merészséget és eredetiséget, átgondolt képi látásmódot. A magyar filmtörténet legdrágább filmje a magyar filmgyártás legszomorúbb filmje számomra. A hajdani Egri csillagok örökébe csak csillagászati költségvetésével és honoráriumaival, továbbá művelődéstörténeti jelentőségű kiérleletlenségével lép. A főníciaiak találmányának mindenhatósága pontosan a Helikon hegyéig terjed: a művészet derék istennői, akárcsak fegyverzúgás idején, fejvesztve menekülnek csilingelése hallatán.
