Szép kis gárda gyűlt össze a Himalája lejtőin-meredekein 1999-ben - ha fizikailag nem is volt jelen mindegyikük. Louis Garde forgatókönyvíró annak idején az Indokínát jegyezte, Marie Josephe Yoyotte vágó a Vándormadarak látványosan fényképezett képeit illesztette egymáshoz, a rendező Eric Valli korábbi munkája szintén a Vándormadarak, producerként pedig a ízeltláb-világot emlékezetesen feltáró Mikrokozmosz című természetfilmben működött közre. A kamera előtt pedig: Tibet népe, jakostul-sziklástul, buddhaszobrostul-sóstul.
Ígéretes összeállítás. Az eredmény: 2000-ben a legjobb operatőri munkáért és filmzenéért járó César-díj. Az eredmény szempontjából azonban - már ha ennek az "azonban"-nak itt hiteles helye van - a kollektíva mégis fordított sorrendben jön ki a versenyből. Vagyis a Himalája - az élet sója egyértelmű nyertesei nem a rendező vagy a forgatókönyvíró, hanem a színészek - akik, egyetlen kivétellel - nem is színészek, hanem amatőrök, a jobbik fajtából (talán nem is kell magyarázni, hogy a "rosszabbik" fajta az az amatőrtípus, aki eszeveszett módon produkálja magát a kamerának, avagy gátlásait levetkőzni képtelen lévén, fergeteges gyorsasággal megszabadul minden természetességétől). Ezért óriási erénye a filmnek a színészi teljesítmény. Nem dokumentumfilmet látunk, hanem fikciót, mégis, néhol az előbbire utaló érzetünk támadhat. Az operatőr egységgé fényképezi az embert a tájjal, kerek-egész történet rajzolódhatna ki akár szavak nélkül is előttünk - erre térjünk is még vissza. Vonul a kis csapat, eltűnnek e kopár sziklák, jönnek helyettük havasok, hóvihar, tragédia. Nők, gyerekek, öregek vonszolják szikáran magukat a természet abszolút ellenében - versenyre kelnek vele, megalkusznak vele vagy hisznek neki. A természetről gondolkodnak is, akár természetfölötti összefüggésekben, jósolnak, imádkoznak. Hogy magamat ismételjem, a lehető "legtermészetesebb" módon viszonyulnak létükhöz, környezetükhöz. Minden úgy van, ahogy lennie kell - valami hasonló érzésünk támadhat a történet végén, mire a vándorok elnyerik jutalmukat - az életben maradást és az életben maradásukhoz szükséges gabonát.
Mindehhez volt szükség ezekre a gyermeki öreg arcokra, csontos, erős, szép nőkre, hihetetlen önfeledtséggel játszó - nem is játszó, egyszerűen csak létező gyerekekre - és karakteres férfiakra. A rendező több évet töltött e nép között, majd valós történeteiket felhasználva kreálta meg a film alapjául szolgáló sztorit. És el kell hinnünk, hogy a kisfiú tényleg majd' összeesik a fáradtságtól, mert az öreg Tinle magával cipeli az emberpróbáló "túrára", el kell hinnünk, ahogy a nagyapa utolsó erejét összeszedve végigkommandírozza a hatalmas hegységen népét, majd behozzák a több napos lemaradást. És el kell hinnünk, bár rizikós jelenet, hogy a szívós vénemberből kifogy a szusz, tényleg összeesik és ott hal meg "nekünk".
Sajnos azonban ezek a szereplők megszólalnak, és ekkor történik a baj. Franciául beszélnek. De miért? - sóhajt fel a néma, könyörgő kérdés a nézőtéren. Miért nem hagyták, hogy ezek az emberek a saját nyelvükön beszéljenek, a saját hangjukat hallhassuk, az ő hanghordozásukkal? Ha már minden rezdülésük a sajátjuk, hiszen nem színészek. Biztosan meg van ennek az egyszerű technikai magyarázata, talán nem tudták megoldani velük az utószinkront, de az is lehet, hogy az alkotói koncepción kérhetjük számon.
Sebaj. Ez legyen a film legnagyobb hibája, legyinthetünk jóindulatúan az elején. Nem mintha ez a jóindulat megfogyatkozna a majdnem két óra végére, épp a fent taglalt ösztönös elfogultság miatt, amit ember ember iránt érezhet. De dramaturgiai érzékenységünket próbára teszi a Himalája. Említettem a fiktív néma verziót. Jobban működne. Túlbeszélt problémák, az úgynevezett, nyugati, urbánus ember számára is gúnyosan "lelkizésnek" hívott beszélgetések egyszerű, bölcs hegyi emberek szájából elég idegennek hatnak, ebből sajnos van egypár. Ugyanakkor hallunk jól megírt, a szereplőkből hamisítatlanul jövő dialógokat is. A beszédet azért is érzem feleslegesnek, mert a felmerülő problémák, hasonlóan kiélezett helyzetben indokoltan előkerülő alaptoposzok finomabb érzékeltetésére lett volna szükség. Ezek az emberi arcok bizony megállták volna a helyüket szócsaták nélkül, a maguk rezdüléseivel, finoman kiötlött, apró elő-utó helyzetekben is. Itt azonban csak a konfliktusok kiéleződését láttuk, amikor már a szavaké a hely. Bátrabb húzás lett volna, de igazibb, a lelki folyamatok teljes ívét ábrázolni, nemcsak kezdő-csúcs- és végpontokat.
