Feketén-fehéren

Ülünk itt Európa közepén, a kényelmes karosszékünkben, nyavalygunk ezen, nyavalygunk azon, valakinek mindig van valami baja, ami a szomszédnak éppen öröm, és viszont. Ülünk a széles-képernyős (hitelre vett) óriástévénk előtt, hosszú órákat lopunk el munkaidőnkből, vagy éppen a tanóránkból, hogy a neten lógjunk, nem csak jutyúbozással, meg a fészbukkon, hanem csak úgy, információszerzésnek nevezett kattintgatással. Mindenről és mindenkiről kialakult véleményünk van, hiszen tudunk mindenről: bemondta a tévé, és ez jön mindenhonnan, a netről is. Most végre elsöpörték a komcsikat, és talán talpra áll a nemzet is, ebben a nagy válságban. Vagy. Újra itt a fehérterror, kormányoznak a despoták, Szent Korona-kis Jézus, kinek-kinek ízlés szerint. Az egy ilyen, az meg olyan, na, arról a harmadikról meg nem is szólva. Ismerünk mindenkit. Aki templomba jár, biztosan azért teszi, mert ma ez kell az érvényesüléshez, de biztosan tudjuk, hogy még azt sem tudja, mi fán terem az Úristen. És nem tudja a szöveget se, csak tátog! Persze, azok az ateisták is, akiknek az agyát kimosták a komcsik, hogy messzebb ne menjünk kik, csak a vesztünkre törnek, a javainkat akarják, a zsidó Jézust is ők feszítették keresztre. Abban viszont majd' mindenki egyetért, hogy azok a barbár iszlám hordák a Sátán fattyai. Azok el akarják pusztítani a kultúránkat, hogy aztán az egész világ burnuszba járjon, és naponta ötször imádkozzon Allahhoz, és akkor nem lesz kolbászból a kerítés. Mi taníttattuk őket és nálunk keresik meg azt a pénzt, amiből kiképzik azokat a fanatikusokat, akik aztán felrobbantják a fél világot, ha nem az egészet. És a többi, és a többi... Fekete-fehéren látjuk azt a sok érthetetlen dolgot, ami a külvilágban zajlik, és hiába mondják azok, akik még látnak színesben, hogy jól csak a szívével lát az ember...

Az emberek

Xavier Beauvois Emberek és istenek című, Cannes-ban Grand Prix-vel jutalmazott filmjének főszereplői cisztercita szerzetesek, akik az Úr szolgálatát Algéria kietlen hegyeiben, egy alapvetően muszlim közösségben látják el. Tökéletes békességben és harmóniában élnek a más vallású falu lakóival, szorgalmasan végzik dolgukat, imádkoznak és ellátják a kis falu orvosi teendőit is, a legnagyobb közmegelégedésre. Egy napon azonban iszlám fundamentalista fegyveresek érkeznek a faluba, ami fenekestül felforgatja az addigi békés életet. A szerzeteseknek dönteniük kell: maradnak és végzik tovább dolgukat, vagy pedig elmenekülnek. A film ennek a vívódásnak, lelki tusának a folyamatát mutatja be, megkapóan szép, tiszta képekben és nemesen egyszerű modorban.

Áldozathozatal

[img id=279602 instance=1 align=left img]Bár mélyen vallásos emberek Beauvois filmjének főszereplői, semmi negédes áhítat, semmi pátosz, semmi bombasztikus mártíromság nincs a filmben, pedig a szerzetesek életének tényleg szinte minden perce Istennel való állandó érintkezésben telik. Ez azonban nem hivalkodó barokk pompában, széles gesztusokban és álságos prédikációkban, hanem kizárólag a jámbor tevékenykedésben, kerti munkában, a kerengő felmosásában, a monostorban termelt termékeknek, méznek, zöldségeknek a piacon történő értékesítésében, a helyiekkel való barátságos együttélésben, valamint a szerzetesek egymás közti intim és meghitt együttléteinek, egyszerű, de megkapó istentiszteleteinek ábrázolásában nyilvánul meg. A film szereplői valóban szolgálatot nyújtanak, s bár színészek alakítják őket, nyoma sincs rajtuk bármiféle gőgnek vagy agresszív hittérítésnek, csakis a feltétlen alázatnak. Még amikor a film egyik kulcsjelenetében Christian atya, a közösség vezetője remegő hangon, de bátran szembeszáll a monostorba betörő fegyveres mudzsahedinekkel, akkor is feltétlen szelídségével és tudásával (idéz a Koránból) tudja elhárítani a veszélyt, mégha csak egy pillanatra is. A józan ész szerint menekülniük kellene, ahogy az elvakult és könyörületet nem ismerő iszlám fegyveresek behatolnak a faluba, hiszen a keresztény szerzetesek élete veszélyben forog: a jámbor hit is ellenkezik a feleslegesen vállalt mártíromsággal, végső döntésük mégis katartikusan felemelő és csodálatosan emberi.

A film hitelességét a helybéliekből válogatott szereplők természetessége mellett a szerzeteseket alakító színészek döbbenetesen átélt játéka teszi teljessé. Különösen megható Christian atya (Lambert Wilson) drámai vívódása, valamint az agg Amédée atya (Jacques Herlin) szinte gyermeki bája és az orvosi teendőket ellátó Luc atya (Michael Lonsdale) mély belső békéje. Sajnos, a mudzsahedin fegyveresek jellemzésénél Beauvois tollából is kifogyott a tinta, így azok meglehetősen arctalan, démonikus alakok maradnak. Ennek ellenére azonban igazán mély, tiszta, egyszerű és szép film az Emberek és istenek.

Kinek ajánljuk?
- hívőknek
- ateistáknak

Kinek nem?
- cinikusoknak
- radikálisoknak
- éretleneknek

8/10