Az ezredfordulón indult hódító útjára a dán IO Interactive fejlesztésében (a cég ma már az Eidos Interactive része) Hitman nevű videojáték-franchise, eddig négy változatával találkozhattunk, amik kétévente kerültek kiadásra: Hitman: Codename 47, Hitman 2: Silent Assassin, Hitman: Contracts és Hitman: Blood Money. Az alapvetően gyilkolós játék - hiszen egy bérgyilkos bőrébe bújhatunk - népszerűsége annak köszönhető, hogy a kétbites egyszerűségük akciók (vagy lövök, vagy nem) precíz előkészületet - megfigyelést, tervezést és végső soron: végrehajtást - igényelnek, mintha a sakkban az történne, hogy amikor a vezér végigveri a táblát, látjuk, hogyan fröccsen a kockákra a gyalogok vére, de, ugyebár, mindezt alapos elmemunkával elő kell készíteni. Tehát ez egy eszelős lövöldözés, értve ezalatt, hogy ész nélkül küldetésünk kudarcra van ítélve. Ész kell hozzá és töltény.
Felismervén, hogy korunk hőse a bérgyilkos, vagy legalábbis olyasvalaki (potenciális jelöltek: terrorista, kommandós), újabb akciómozis vizekre evezett Luc Besson és Europa Corp. nevű filmvállalkozásával (és további francia, illetőleg amerikai befektetőkkel, lásd: 20th Century Fox) elkészítette Hitman filmes változatát. A Hitman - A bérgyilkos sokat nem is tesz hozzá a számítógép kínálta opciókhoz, ragaszt egy kerettörténetet: a titkos CIA-laborban gyerekkorától kiképzett ölőgép (Timothy Olyphant) meglátogatja az őt üldöző Interpol-ügynököt (Dougray Scott), és nyomatékosan megkéri, ugyan, kopjon már le. Illeszt továbbá egy "kvázi" szerelmi viszonyt az orosz luxusprostituálttal (Olga Kurylenko), és aki egyébként meg nem ismeri a játékot (akadnak ilyenek), megtudhatja, hogy a 47-es számú, nevenincs, tar-kopasz - és legyőzhetetlen - emberi gyilkoló-masina jól bánik a bombákkal, a kardokkal, a különféle kézi lőfegyverekkel (kár, hogy tényleg nem a néző választhatja ki, hogy éppen mivel). A történet másodlagos. Hősünk éppenséggel bosszút áll azért, mert csőbe húzták a magát újraválasztató orosz elnök meggyilkolásakor - "no de kérem, nem lehet életben, én megöltem", szól belőle a szakmai büszkeség -, a célpont nem az államfő, tulajdonképpen ő volt. Más kérdés, hogy azt nem tudjuk meg, hogy akkor kicsoda is valójában a Dogma- (és Ópium-) színész Ulrich Thomsen karaktere, de hát ez tényleg mellékes.
Mindamellett, hogy a filmnek másfélórája nyílik arra, hogy megszeretessen egy alapvetően antipatikus figurát (a pénzért gyilkoló érzéketlen embergépet), és nem igazán képes megbirkózni ezzel a feladattal, a lövöldözős, "nekem te nem ugatsz" típusú filmek kedvelői nagyra fogják értékelni a Hitmant. S előre dörzsölhetik a tenyerüket, mert a filmből kisejlik, vélhetően lesz folytatás.
