Az igazi mesélő legfontosabb érdeme az, ha közönsége szájtátva hallgatja a történetét, akármekkora képtelenségnek is tűnik. A harmadik dimenzióba első ízben merészkedő Ang Lee pedig kifogástalan, spirituális vízióval bíró mesélőnek bizonyul.
Pedig kifejezetten nyögvenyelős volt, míg a 227 napig hajótöröttként tengődő indiai fiú varázslatos története mozgóképes tolmácsra lelt: Yann Martel 2001-ben kiadott regényének megfilmesítési jogai egy évvel később találtak gazdára, majd az elmúlt évtized folyamán több rendező is megfordult a projekt háza táján. M. Night Shyamalan, Alfonsó Cuarón és Jean-Pierre Jeunet után – akinek egy párhuzamos valóságban nagyon is kíváncsi lennék a saját interpretációjára – végül Lee lett a legállhatatosabb befutó, rá várt a feladat, hogy filmszerűvé tegye Pi Patel történetét, ami javarészt egyetlen emberi szereplő és egy bengáli tigris közreműködésével, egy hánykolódó mentőcsónakban játszódik. Hűen követve a regény három részre tagolt szerkezetét, Lee is mesemondó flashback-struktúrában, kronológia szerint tárja elénk protagonistája életét, dupla feneket kerítve a mesélő és hallgatója önreflexív kapcsolatának.
Nem véletlenül említettem, hogy Jeunet soha el nem készült verziója is izgatja a fantáziámat, mivel az ő munkáira, kivált az Amelie csodálatos életére, no és Tim Burton Nagy Halára emlékeztető, hétköznapokban megbúvó mágikus realizmus már a kezdettől fogva végigkíséri a Pi életét. Lee játszi könnyedséggel lényegíti át a történetet, a mítoszok elemelt, larger than life talajára helyezve az olyan bagatell emlékeket is, amelyekben vagy Pi medencemániás, úszóbajnok nagybátyja szerepel, vagy az, hogy Piscine Molitor Patelből miként is lett röviden csak Pi Patel. Humanizmus és istenhit témáinak feszegetésével – tudniillik a vegetáriánus Pi 12 éves korában a hindu vallás mellé felveszi a keresztényt és az iszlámot is, sőt felnőttkorában a kabbaláról is tart egyetemi előadást – továbbá hangsúlyos spirituális réteggel is gazdagodik az amúgy is sokszínű szűrőn keresztül ábrázolt cselekmény. És ugyan még mindig messze vagyunk a film központi konfliktusától, Lee már rég berántott minket ebbe a csodálatosan megkonstruált mesevilágba, amelyből hol a hegyoldalakon fenségesen elterpeszkedő teaültetvényeket, hol az indiai Pondicherry túlburjánzó, színkavalkádban tobzódó piacát, hol a Patel család birtokában lévő állatkertet tárja elénk.
A felcseperedő Pi életre való rácsodálkozása közben – mert históriáját akár coming of age filmként is könnyedén értelmezhetjük – a francia fennhatóság alatt lévő gyarmatról a Patel család emigrálni kénytelen. Tervüket, miszerint majd Kanadában kezdenek új életet, egy ádáz vihar hiúsítja meg: az őket szállító hajó elsüllyed, a tragédiát Pin kívül egy zebra, egy hiéna, egy orángután és a Richard Parker névre hallgató bengáli tigris éli túl; mind egyetlen közös mentőcsónakban. Innentől válik az opus mind főszereplője, mind a befogadó szempontjából könnyed mese helyett érettebb hitpróbává, lendületesebben hömpölygő történet helyett epizodikus merengővé – és a tempó lelassulásával domborodnak ki igazán Lee mesélői és filmes érdemei. A háromdimenziós technika használatával (ami legutóbb talán Scorsese A leleményes Hugójában volt ily szép) nem csak a tengerjáró süllyedése marad hátborzongatóan emlékezetes jelenet, az addig is hatalmas képmélységgel ábrázolt világ csak a hajótöréskor kezd csakugyan életre kelni: Lee lélegzetelállító, festői kompozíciókkal tölti be a gyöngyvásznat, mindvégig csodálatos művészi vízióval szolgálatába állítva a 3D-nyújtotta lehetőségeket.
Ilyen, szinte vallásos áhítattal és gyönyörűséggel ábrázolt világban, ahol horizont és tenger éteri szépségben egyesül, nem csoda hát, ha a megingathatatlan hitű Pi nem adja át magát a végzetes elkeseredésnek. Nyomorúságában is megtalálja az apró életigenlő örömöket, magasztosabb isteni jeleket, legyen az a szárazságot megszakító eső, a fulladozó tigris szemében megvillanó segélykérés, az élelmet jelentő repülő halak átvonulása, vagy az éjszakai tengert neonfényárral betöltő medúzák, netán egy gigantikus bálna lenyűgöző felbukkanása. Richard Parkerrel alkotott valószerűtlen párosuk kényszerű szimbiózis-dinamikája is magával ragadó, a majdnem az egész játékidőben komputer-animációval életre keltett nagymacska méltó játszótársává tud válni a Piként nagyszerű színészi teljesítményt nyújtó Suraj Sharmának. A fiú rendületlen humanizmusa és istenkeresése – ami egy kozmikus trip kiemelkedően gyönyörűséges szekvenciájában csúcsosodik ki – sosem válik didaktikussá, töretlen lelkesedése átragad a nézőre/hallgatóra is, de persze, miként az a zárófordulat során kiderül, a nem annyira mágikus valóság már korántsem ilyen szemet gyönyörködtető. A kérdésre viszont, hogy melyik történetet hallottuk volna szívesen, az igazságot jegyzőkönyvi szárazsággal tollba mondottat, vagy a felemelő allegóriába foglalt másikat, nekem is egyértelmű a válaszom: amiben hinni érdemes. Az utóbbit. A tigriseset.
