Kovács Vanda fél éve dolgozik a Bárka Színházban. Játszik a Pál utcai fiúkban, a Fogadó a Nagy Kátyúhoz című Spiró-darabban és a január 24-én bemutatott Pinter drámában, a Holdfény-ben is. A nagyközönség a Csinibaba című filmből ismeri. Az idei Filmszemlén Tóth Tamás filmjében szerepel, a Rinaldo-ban.


-Szerettél Miskolcon lenni?

-Nagyon szerettem. Többen szerződtünk oda főiskola után, aztán sokan elmentek, én pedig újra és újra maradtam, mert mindig akadt valaki, akivel jó volt együtt dolgozni. Hat évet töltöttem ott. Most elsősorban a "fészekrakás" miatt jöttem el.

-Sok mindenben játszottál ott: nemcsak prózában, hanem zenés darabban is.

-Igen, és ha nem vagyok benne időnként ilyesmiben, akkor borzasztóan hiányzik. Először A szarvaskirályban énekeltem, és emlékszem, mikor Apa felvételről látta, meg is kérdezte: nem volt ez neked egy kicsit magas? De, nagyon magas volt, aztán évekkel később, mikor megismételték, akkor már nevetgéltem, hogy most már énekelni is tudnám, nemcsak kipréselni magamból. Miskolcon előfordult, hogy elgondolkodtam, mit keresek én egy nagyoperettben - A mosoly országában - Leblancz Győző mellett, de a közönség imádta. A Mágnás Miskát, a Fekete Pétert, a West Side Story-t mind nagyon szerettem, mert ezekben az éneklés mellett táncolni is lehetett. Imádom a sanzonokat. Nemrég forgatott Zilahy Tamás Krúdy Ady Endre éjszakáiból Szentek és bolondok címmel egy szinopszist. Abban hét Ady verset énekeltem, amit Darvas Ferenc zenésített meg. Nekem álom volt az a négy nap.

-Szeptember óta vagy a Bárkán. Milyen a társulat?

-Még nem tudom. Szeretnék közösségi ember lenni, amit Miskolcon is akartam. Próbálok másokra figyelni. Azzal persze rossz szembenézni, ha bizalmatlanok velem, ha azt gondolják: na, itt a Kovács Lajos lánya, eggyel többen lettünk. Ha bizalmatlanok velem, az teljesen lebénít, akkor olyan nekiállni dolgozni, mintha meg kellene tanulnom újra járni, beszélni, szóval mindent előröl kezdeni - rettentő fárasztó, és visszavet. Bár kezdek felnőni ehhez, hogy "ilyen a világ", hogy szembe kell nézni irigységgel, rossz szándékkal. És gyanítom, még nem is merültem ennek a mélyére.

-Lehet, hogy akad, akinek az sem tetszik, hogy együtt játszol a papáddal, de gondolom, Te élvezed.

-Furcsa... mindig valamilyen szerencsétlen okból lettünk partnerek. Az Úrhatnám polgárban játszó színésznő a bemutatón eltörte a bokáját, másnap én ugrottam be, és játszottam is helyette Úrhatnám lányát tizennégyszer. A fösvényt együtt kezdtük el próbálni, aztán Apa két hét múlva megbetegedett, úgyhogy végül nem Vele játszottam. Most pedig az olvasópróbák alatt betegedett meg a kolléganőm, aki helyett én játszottam ezt a szerepet.
Egyébként sokan féltenek a közös munkától, mert úgy gondolják, hogy rosszul fest, hogy Vandát beteszik az apukája mellé, hogy erősítse őt. Tapasztaltam, van, aki ezt gondolja - de nem zavar, ettől soha nem féltem, mert pontosan tudom, amit elértem, azt a saját munkám által értem el. Ha azt akartam volna, hogy könnyű legyen - Kovács Lajos lányaként, akkor nem negyedszerre vettek volna fel a főiskolára. Aztán Miskolcon Galgóczy Juditékat nem érdekelte, hogy ki kinek a rokona, hanem, ki "hogyan megy át" a színpadon. Két év tanulóidőszak után kaphattam a nagyobb szerepeket. Nem mindegy, hogy milyen emberekkel dolgozik együtt egy fiatal színész a pályája elején, mint ahogy nem mindegy, milyen családba születünk, hogy kik a szüleink. Az, persze már rajtunk múlik, hogy leveszünk-e ebből valamit. Nekem alapvetően fontos "élmény" az, ahogy élték a szüleim az életet.
Mikor gyerek voltam, Apa Békéscsabán játszott. A Hamupipőkét például nagyon szerettem, még mindig jól emlékszem egy dalra, amit abban énekelt - persze, nemcsak arra. Egyébként nem ültem egész gyerekkoromban színházban - mi Gyulán laktunk, Apa jött és ment. A szolnoki időszakban Árkosi Árpád, Paál István rendezésében láttam többek közt a Ványa bácsit, a Hamletet... Lehet, hogy van ebben egy kis szentimentalizmus, de ezek nagyon jó előadások voltak. Persze, amiket gyerekként láttam, nem tudom, milyennek láttam volna felnőttként - főiskolásként nyilván mást néztem már egy előadásban. Most nem az a lényeges egy Hazatérésben például, mint ami tizenöt évvel ezelőtt lett volna.

-Nem, mintha el lehetne színészeket különíteni aszerint, hogy tudatos, vagy (mondjuk) érző módon dolgozik, de Te, nem vagy inkább tudatosabb színész a papádhoz képest?

-Annyiban vagyok tudatos, hogy olyan példa áll előttem, amiből tudom, kemény dolgok várnak rám, és ezért próbálok figyelni magamra. De engem is az a zsigeri hozzáállás vezet, amit a szüleimtől örököltem.

-Te is futsz?

-Futok. És az öcsém is fut.

-Segít a munkádban?

-Igen, mivel lecsillapítja az ember gondolatait, és segíti a koncentráltságot. Fontos, hogy mindenki megtalálja magának azt, ami kikapcsolja, ami észhez téríti. Van, aki relaxál, van, aki rágyújt, van, aki bedob egy konyakot, és van, aki fut, ezek mind olyan szertartások, amik segítik az embert. Kijártam most is, a Holdfény próbák előtt az Orczy-kertbe.

-Milyen volt ez az időszak Bérczes Lászlóval, a rendezővel?

-Régóta ismerem. Apával ők jó barátok, így többször beszélgettem már Vele "civilben". Szóval kialakult egy kapcsolat közöttünk. Azért azt még nem mondom, hogy barátom... Apa barátja. Próbálom úgy kezelni most ezt a váltást, hogy könnyű. De nem az.
Szeptemberben kezdtünk, aztán félretettük a darabot, és most Karácsony után folytattuk. Úgy volt, hogy olyan két és fél hét lesz, hogy éjjel-nappal együtt leszünk. Na, persze... mindenkinek volt más dolga is, de aztán összehozott minket Bérczes. Most a bemutató előtt két-három nappal megint továbbléptem ezzel a Bridgettel, de tudom, hogy ez még mindig nem az, amit szeretnék. Szinte mindig így van, hogy több előadás kell, hogy teljesen megtaláljam a figurát.

-Megfogalmazol dolgokat magadban az általad játszott szerepről?

-Vannak olyan szerepek, amikor igen, de ez nem az. Itt túl sok a megfoghatatlan, amiről ugyan lehet gondolkodni, hogy ez most reális, vagy valami mást is jelent, de teljesen racionálisan nem lehet átlátni. Van egy monológ a közepén, amit nem tudok előre soha, hogy milyen lesz. Ahogy meghallom a zenét, meglátom a fény, behunyom a szemem, és olyan lesz, ahogy aznap este történnek bennem a dolgok. Lehet, hogy ez misztikusan hangzik, de muszáj feloldódnom ebben a helyzetben, mert az biztos, hogy több ez a szerep annál, mint ami logikusan, reálisan levezethető a mondatokból. Bridget neve már utal valami lehetséges, mögöttes dologra, hogy ez a lány valamilyen hídon jár-kel kényszerűségből a túlvilág és az élet közt.

-Mi közöd lehet neked ehhez az egészhez harminc évesen?

-Tényleg nem foglalkoztam ezzel a dologgal, mert szeptemberig nem is tudtam, hogy játszani fogom, de furcsa módon elkezdődött nyár elején egy borzalmas sorozat az életemben - több embert elveszítettem, nemcsak a rokonaim közül. Beszélgettem egy barátnőmmel erről - persze, nem a szerep miatt - akinek meghalt a párja. Ez is segített ebben a munkában, de az, hogy ilyen módon van közöm a halálhoz most, az csak nekem mond valamit. A szerepemben én nem játszom halottat, vagy szellemet, az összetettebb ennél. Bizonyos próbákon sikerült megérinteni azt a mezsgyét, ami felé mennem kell.

-És általában mi az a mezsgye, amin mész színészként?

-Amikor elkezdtem, elsősorban önmegvalósítás volt, saját magamra tekintő kíváncsiság. Nem a csillogás vonzott, mert amit láttam ebből a pályából Apa által - bármilyen sikeres színész is - az nem a csillogás. Aztán, mikor Miskolcon dolgoztam, és keserű voltam, vagy csalódott valami miatt, éreztem, a közönség annyira szeret minket, hogy az már-már gyógyító erejű. Sokan úgy gondolják, hogy az operett után hazamegy a néző, és nem történt vele semmi, csak jól érezte magát. Pedig egy jól előadott zenés darabból is lehet mit hazavinni. És akkor nekem érdemes csinálnom. Szeretnék értékeket teremteni a munkámmal, mert attól meg lehet bolondulni, ami általában a televízióból, rádióból, újságokból árad. Rettenetes, hogy az emberek ezt beették. Ezért most még fontosabb, hogy legyenek helyek, ahol lényeges dolgokról is szó van - hogy legyen színház.