A küzdők méltán nyerte el Cannes-ban a FIPRESCI-díjat: folyamatos nevettetés mellett tesz fel alapvető kérdéseket a fiatalok útkereséséről, a lázadás mibenlétéről és a felnőtté válás nehézségeiről.
Az elmúlt években egyre több olyan film lát napvilágot, ami a fiatalok felnőtté válásával, a kamaszlét nehézségeivel és az önállóság kérdéseivel rendhagyó módon foglalkozik. Hollywoodban óriási népszerűségnek örvendenek a kifejezetten fiatal célközönségnek készült sci-fik, ahol általában egy ifjú hős áll a középpontban, aki a felnőtt világot szimbolizáló rendszer ellen veszi fel a harcot (Az éhezők viadala, A beavatott, Az útvesztő). Egy másik jellemző vonulata a hasonló alkotásoknak, amikor a fiatalok kivonulnak a társadalomból (egyedül vagy szerelmükkel) és az érintetlen természetben önmaguknak próbálják megteremteni a mindennapi élethez szükséges feltételeket (Holdfény királyság, A nyár királyai).
A természetbe vonulásnak kettős célja van: egyfelől ifjú hőseink maguk mögött akarják hagyni addigi szabályoktól gúzsba kötött életüket, és megpróbálnak megteremteni egyfajta béklyóktól mentes, idilli állapotot ahol a szabályokat önmaguknak alkotják. Másfelől a vadonban eltöltött idő egyfajta próbatétel is, fokmérője annak, hogy meddig és mennyire képesek önállóan élni. A nyár királyai három fiúja egészen addig boldogan él, amíg a kis közösségben fel nem üti a fejét a féltékenység és a belső viszályok szét nem forgácsolják a csapatot. Az Ahol a vadak várnak főhőse Max szintén csak ideig-óráig tudja fenntartani az idilli állapotot, ahová szülei elől menekült és kénytelen visszatérni a „valóságba”. Mindhárom hivatkozott filmben felbukkan a saját királyság megalapításának motívuma, mint a teljes önállóság szimbolikus kifejeződése: Maxet királlyá koronázzák a vadak, Sam és Suzy létrehozzák a Holdfény királyságot, míg Joe és barátai már a film címében királlyá válnak.
Arnaud (Kévin Azais) és Madeleine (Adele Haenel) a hadsereg kötelékében próbál meg érvényesülni, azonban a folyamatos elutasítások és csalódás után úgy döntenek nincs szükségük erre a merev rendszerre, és Rousseau szavait követve visszatérnek a természetbe. Ők sem tudják sokáig fenntartani ezt a kötöttségektől mentes világot, de a kaland végére, kiforrott szerelmük által kerül szimbiózisba Arnaud életszeretete és Madeleine állandó túlélési ösztöne. Mert csak így lehet (túl)élni: ha állandóan a felhők között járunk, elbotlunk az első kőben, de ha folyton a talajt fürkésszük, az élet szépségét tévesztjük szem elől.
Cailley elképesztően ravasz figura. Úgy képes mélyen elgondolkoztatni a felnőtté válás folyamatáról, hogy közben végigröhögjük az egész filmet. A legfőbb humorforrás a hadsereg zseniális kifigurázása, ami több helyütt az Acéllövedék legjobb és legabszurdabb pillanatait idézi (azért kevésbé feketén, mint Kubricknál), de a nemi szerepek felcserélése (Madeleine keménysége révén) is nagy adag izomlázat okoz majd a rekeszizmainkban. Mindez persze nem jöhetne létre, ha a két főszereplő között nem lenne meg az a bizonyos kémia. Bátran állíthatom, hogy Adele Haenel és Kévin Azais legalább annyira hiteles és természetes, mint a Csillagainkban a hiba főszereplő párosa (csak hogy olyan példánál maradjunk, ahol a tini szerelem bemutatása hasonlóan erőteljes).„Egyszer valamikor odaérünk, ahova mindig is tartottunk, és sétálhatunk a napsütésben. De addig… Addig is futnunk kell tovább.” Miután Noriko és Súja sikeresen kijátszotta a kormány által kieszelt és lefolytatott gyilkos játékot a Battle Royaleban, kénytelenek menekülni, de a harcot nem adják fel. Arnaud és Madeleine is kénytelen visszatérni a civilizációba, de folytatják saját, érintetlen világuk megteremtését: „Legközelebb felkészültebbek leszünk”. Hogyha valakinek tanácsra lenne szüksége, hogyan őrizze meg az idealizmusát, miután elvesztette az ártatlanságát, az forduljon A küzdőkhöz, vagyis a fiatalokhoz.
