Eleinte a dózisra gyanakodtam. Nézem a Csempészek című akciófilmet, és érzem, már nem elég az X mennyiségű hulla, sem a golyó ütötte sebből kifröccsenő vér, sem a tisztes mennyiségű "fakkingolás", ülök a moziban, és figyelem az adrenalin szintemet, de az valahogy egyáltalán nem akar emelkedni.
A rendező, Baltasar Kormákur, pedig biztosra ment, mikor egy félig-meddig bevált filmes toposzból indult ki, miszerint egy visszavonult, családjával szépen élő, bűnöző (Mark Wahlberg), összefog a haverjaival, hogy mentse bajba jutott sógorát, meg persze saját feleségét (Kate Beckinsale) és gyerekeiket, és újra az alvilág rögös útjára lép, de leginkább, hajóra száll. Újszerű megvilágítást ad a történetnek, hogy nem egy magányos gonosztevőről van szó, hanem egy félig konszolidált családapa-férj indul a szajréért.
Apropó, szajré! Akár sikerülhetett is volna ez az új akciófilm, mint annak idején a valóban izgalmas A szajré című film Robert De Niro és Edward Norton briliáns kettősével.
A vásznon pedig minden jól mutat. Panama a maga kopottas latinságával, ahonnan hamis dollárokat kellene felcsempészni a konténeres tengeri áruszállítóra. Az óriás teherszállító hajó látványa is impozáns, fölöttébb csábító bárminemű illegális áru elrejtésére. Akad aztán kokain is, de azt a főhős ellenzi, mert már családapa, és a bűnnek is van határa. Az egész egy látványos kergetőzés minimális feszültséggel.
Egy amerikai akciófilm mindig garantálja a sikeres kimenetelt, ami érthetően szerethetővé teszi ezt a műfajt. Nézésekor érezzük, sőt tudjuk, mikor várható fordulat, a csavarok száma is, talán, ugyanannyi. Ismerősek a figurák is, van a jó, a rossz és a csúf. Utóbbi, akiről kiderül, nem az, akinek mutatja magát. Tisztára, mint az életben, sóhajtunk fel, és élvezzük, hogy kint vagyunk, vagyis lent a nézőtéren. De egy igazán jó akciófilmnek is bírnia kell feszes és szellemes dialógusokkal, és az nem merülhet ki a párzásra buzdítás folyamatos emlegetésével. Az alakok megrajzolása is elviselne némi talányt. Szeretjük a típusokat, de lepjenek meg, ha csak egy kis aprósággal is, mondjuk, gyűjthetnének szalvétát vagy lepkéket. A legfontosabb viszont, hogy a feszültséget a maximálisra dolgozza fel. Minimum ütő álljon meg, lélegzet akadjon fenn. Bennünk.
A Csempészek felületes munka, és sajnos, itt-ott még a látszatra sem ad. Az időkezeléssel is meglehetős gondok vannak. A tíz perc az tíz perc a történetben is, és nehéz belezsúfolni autós menekülést és darus bepakolást a hajóra. Érdekesen oldották meg a hajóskapitány házába való illetéktelen behatolást is. A kapitányt, a forgatókönyv szerint, mély álma akadályozza, hogy felébredjen a riasztóra. Érdekes, nekem sincs emlékem, hogy hallottam volna, bezzeg a rendőrségre befut a jel, hogy rablás ténye forog fenn. Az is feltűnő, hogy milyen jó idegeik vannak az amerikai gyerekeknek. Gengszterek a szemük láttára forgatják fel a nappalijukat, fojtogatják anyjukat, még egy lövés is eldördül, de néhány órával később ők vidáman fociznak. Lehet, ez az a bizonyos elfojtás, amiről Freud is írt? A legtalányosabb viszont az a jelenetsor, amely során egy mobil csengőhangját halljuk. Ez még önmagában nem hátborzongató, de amikor az egy két méteres gödör mélyéről hallatszik, ráadásul egy nejlonzacskóból, miközben egy keverőgép zúgatva önti bele és rá a betont. Éles fül, de mindenképpen elrugaszkodott fantázia kell hozzá.
Igazságtalan lennék, ha nem ismerném el, hogy a szándék azért néhol felismerhető egy csavaros, kiszámíthatatlan mozzanatokban gazdag produkció megrendezésére. Itt az operatőr, Barry Ackroyd, munkája még a legjobb. Dokumentumjellegű, hektikus kameramozgás jellemzi a képeket, amiről aztán kiderül, leginkább csak szépen elfedik a hiányosságokat.
A felszínes munka meglátszik az elnagyolt karakterrajzokon is. Mark Wahlberg és a feleségét alakító Kate Beckinsale, karrierjük során, jobb napokat is láttak már, főleg az utóbbi, akinek, még vámpíros korszaka előtt, több ígéretes alakítást köszönhettünk, köztük a Sok hűhó semmiért-ben Kenneth Branagh feldolgozásában. Jelen esetünkben mintha nem lenne közük sem a karakterükhöz, sem egymáshoz, egy kivágós füzet figurái csupán.
Akár egy mesében, úgy sikerül minden Chrisnek, aki sosem hibázik, vagy csak egy kicsit, de az sem drámai. Feleségével együtt a "megérdemelt" jutalom elégedettségével arcukon nézik a tengerparton játszó gyermekeiket, és búgják egymás fülébe, "boldogan élünk, míg meg nem halunk".
6/10 pont
