Az "összetalálka" a film tanúsága szerint nem más, mint amikor két ember szükségletei kiegészítik egymást. Nem kell ehhez, hogy a szóban forgó kettős más szempontból is egymás duálpárja legyen, esetleg összeillő személyiségjegyeket mutasson, vagy akár tudatosan egymás vágyainak kielégítésére törjön. A vágyak nem a másik ember, hanem a másik szükségletei által elégíttetnek ki. Mintha a képzeletbeli boltos csak akkor lenne hajlandó félbevágni egy képzeletbeli zsemlét, ha annak mind az alsó, mind a felső felére lenne vevő.
Jelen esetben mindkét vevő nő, akik ha jellemükben nem is feltétlenül, élethelyzetüket tekintve mindenképp mutatnak némi hasonlóságot. Mindketten roncsolt vérpumpával a mellükben vetnek véget / kívánnak véget vetni egy hosszú, befejezésre régen megérett kapcsolatnak. A két idegen nő a világhálón keresztül egymásba kapaszkodik, nagy levegőt vesz, és helyet cserél. Hősnőink elfoglalják egymás otthonát a karácsonyi vakáció idejére.
A "koldus és királyfi" alaphelyzet bújik meg a háttérben: a sikeres amerikai, filmelőzetes-gyártással foglalkozó Amanda egy london-közeli kis faluban találja magát Iris hófödte "mézeskalácsházában", amely szűkös ugyan (sokan megirigyelnénk ezt a "koldus"-hoz rendelt vityillót), de a kandallójában ropogó barátságos tűzzel kitartóan melengeti lakóját. Iris, az angol újságírónő ezzel egy időben a napfényes Los Angelesben, Amanda luxusvillájában élvezi a vakációt, úszkál a kerti medencében, lelkesen nyomkodja a motoros redőny gombját, és közben megismerkedik a hollywoodi álommal egy idős forgatókönyvíró (Eli Wallach), és Amanda egyik ismerőse, a filmzene-rajongó és -szerző fiatalember képében.
Sok meglepetés nem éri a romantikus vígjátékok dramaturgiai elemeit ismerő nézőt, ám ezzel együtt akad néhány ötletes megoldás, pár elidegenítő hatású (és mint ilyen, nagyjából műfajidegen) kiszólás, az orcapirítóan banális jelenetek és párbeszédek pedig, amelyeket sajnos ebben a filmben sem sikerült elkerülni, nem veszik el a történet báját. Cameron Diaz, mint mindig, ezúttal is lélegzetelállítóan gyönyörű, és megható, ahogy a jóképű Jude Law barna bociszemeivel szerelmetesen tekintget a kamerába. Nem marad el az erőn felüli munkát jutalmazó össznépi ováció, a megkeményedett szív könnyes olvadása, de még a családi idill sem. Mindez többnyire finom humorral körítve és - a műfaj szabta határokon belül - aránylag cseppmentesen jut el a nézőköz.
Az első hallásra túlzásnak tetsző 138 perc, amit az életünkből a rendező a munkájáért cserébe kíván, könnyedén eltelik. Kúraszerűen nem alkalmazható, a két ünnep között, az ebéd, a bejgli és egy erős fekete után javallott.
