Kevés olyan filmes található szerte a világon, mint Woody Allen. Az 1935-ös születésű színész-rendező legenda szemlátomást öregszik ugyan, de nem változik. Immár évtizedek óta ugyanaz a vastag, fekete keretes (nálunk SZTK keretnek hívták az ilyet, anno) szemüveg, ugyanazok a keleti parti értelmiségiekre olyannyira jellemző tweedzakók, ugyanazok a bő kordnadrágok. És ugyanaz a jellegzetesen önirónikus, intellektuális zsidó humor, néha vaskosabban, néha finomabban, ugyanazok a pszichózisok, az enyhe paranoia, a hipochondria és más tünetegyüttesek, illetve azok túlkompenzálásából adódó más pszichózisok.
Filmjeinek nagyrészt főszereplője is, és ha másról már végképp nem, akkor arról lehet első látásra megismerni egy Woody Allen-filmet, hogy nála szerepelnek legnagyobb számban ismert világsztárok, akár mellékszerepekben is. Hollywoodi körökben csaknem státusszimbólumnak számít szerepelni Woody valamelyik filmjében. Fene tudja, mi lehet ennek a hírek szerint meglehetősen arrogáns és rigolyás öregembernek a varázsa, de a sztárok Cameron Diaztól Michael Caine-en keresztül Brad Pitt-ig összetörik magukat, hogy nála játszanak. Jelen történetében az aktuális sztár a Forman-féle Hair Bergerjeként megismert Treat Williams. De ő csak mellékszereplő Woody mellett, egy meglehetősen bájgúnár, ám (talán épp ezért) nagymenő hollywoodi producert alakít, aki elszerette Val Waxman valaha sikeres, ám manapság lassan elfeledett filmrendező gyönyörű, fiatal feleségét. Mondanom sem kell talán, az élete delelőjén túljutott, ezért meglehetősen ideges rendezőt alakítja Woody Allen. Exfeleségében (Téa Leoni) azonban nem múltak el nyomtalanul az együtt töltött boldog napok - amikor természetesen rengeteget szeretkeztek, gyertyafényes és rém romantikus vacsorákat költöttek el együtt, egyáltalán minden annyira rendben levőnek látszott - és meggyőzi a producert, adjon még egy esélyt a veszélyesen öregedő rendezőnek. Woody-Val nagy lendülettel és hatalmas ambícióval veti magát a forgatásba, azonban hirtelen, és úgy tűnik, véglegesen, megvakul. Azonban egy vérbeli profi minden esélyt megragad, főleg, ha az az utolsó, Woody-Val van olyan tehetséges, hogy egy jó forgatókönyvből még vakon is kasszasikert forgat. Így kezdődik, és nem lövök le nagy poént, ha azt mondom, a vége: Hollywood Ending, az eredeti címnek megfelelően. Hollywoodi befejezés, happy end.
Woody Allen úgy készíti rendre a filmjeit, mintha egy enciklopédiát írna. Woody Allen szerint a világ... Egy film, egy címszó, a mindig ugyanolyan egyszerű, ám elegáns fekete-fehér főcím után egy humoros-fanyar, nemritkán gúnyos, gunyoros, önmagát sem kímélő esszé, vagy inkább tanulmány egy jellemző jelenségről (pl., a siker), de általában mégis önmagáról, az általa megtestesített embertípusról, az értelmiségiről, annak útkereséséről, problémáiról, mindennapjairól. Nem astruc-i értelemben, de töltőtollnak használja a kamerát, amellyel írja élete regényét. Sok fejezet már készen van, a vége még messze.
Most az öregedő, hajdan sikeres filmrendező van soron - hát persze, hogy megvakul. Öniróniája egyben maró kritikája az önmagát elefántcsonttoronyba záró művészfilmesnek, aki hiányzó tehetségét nagyzoló semmitmondással, homályos fogalmazással, kaotikus történetmeséléssel próbálja palástolni. Az eredmény előre sejthető: kaotikus, "lilagőzös", öncélú művészkedés, ám, ugye természetesen, még ennek is megvan a maga közönsége. A hasonszőrűek ennek tapsolnak, a világvégi fesztiválon nagydíj várja.
Én meg végképp megszokom, és megszeretem Woody Allen saját hangját, és nem hiányolom: hol van a Kern?
