Hosszúra nyúlt búcsú

A filmes 3D technológiával és annak létjogosultságával kapcsolatban az egyik legtöbbször feltett kérdés (illetve kritika), hogy az milyen módon emelhető a rongyrázó speciális effektusok szintjéről ténylegesen a filmnyelvbe. Jean-Luc Godard legújabb – de állítólag utolsó – műve pontosan erre tesz kísérletet, és mivel a legtöbb 3D-s mozi nem elsősorban ezt a problémát igyekszik megoldani, talán tényleg itt az ideje, hogy valaki legalább megfogalmazza a kérdéseket.

Az egykori újhullámos fenegyerek egészen a 60-as évekig visszanyúlt és témájául ezúttal is a férfit és a nőt, az emberi kapcsolatokat, a kommunikáció lehetetlenségét és önzőségét, valamint magát a mozgóképet választotta. Godard több, látszólag nem különösebben összetartozó, kisebb történetbe – vagyis inkább metaforába – is belekezd, mire szép lassan megfogalmazza a mondanivalóját. A látszólag ad hoc módon szerveződő, néhol realista, máshol egyenesen szürreális kis epizódokat azonban nagyon is szorosan fogják össze Godard kommunikációról alkotott gondolatai. Mindennek pedig a rendező kutyája – vagy a kutyán keresztül maga a rendező – a tükre.

Ez így persze elég kuszán hangzik, egységes, kidolgozott történet(ek)ről nem is igazán érdemes beszélni. A sztori – a nő és a férfi találkozása – Godard világában annyira banális, hogy annak szinte minden aspektusát a végletekig stilizálja. Konstruktív párbeszéd helyett egymás mellett elszálló mondatokat, valódi intimitás helyett pucér testeket kapunk. A valódi irányvonal a rövid játékidőhöz képest viszonylag lassan bontakozik ki, és az igazán izgalmas dolgok – 3D ide, filmnyelv oda – nem is a látványban jelentkeznek, hanem a párbeszédekben. A filmnyelv problémáit tekintve a Búcsú a nyelvtől egyik nagyobb hibája, hogy úgy akar reflektálni 21. századi kérdésekre, hogy Godard nehezen tud elszakadni a 20.-tól. Ettől persze még nem lesz rossz film, de az a felépített világ, amiben a francia direktor megfogalmazza gondolatait a háborúkról, szocializmusról, metaforákról és a kommunikációról, nem tud új irányt adni a filmnyelvnek.

Az idén 84. életévét betöltő enfant terrible legújabb alkotását legegyszerűbben akkor tudjuk befogadni és értelmezni, ha kísérleti filmnek tekintjük, de ezek a kísérletek valójában tét nélküliek. Godard megint ügyesen, sőt bravúrosan játszadozik a kamerával, de a film valódi rizikóvállalás nélkül elég öncélúnak tűnik. Akár ironikus gesztus, akár tényleges kísérlet Godard részéről a 3D beemelése a filmnyelvbe, nem sokkal jut közelebb egy lehetséges megoldáshoz, mint bármelyik hollywoodi blockbuster – bármilyen blaszfémikus is ezt mondani. Nagyon úgy tűnik, hogy önmagában a 3D-s eljárás nem lesz kevésbé fölösleges (vagy rosszabb esetben zavaró) csak azért, mert egy ikonikus filmrendező alkalmazza.

Godard-nak persze van pár nagyon is érdekes, a nézői befogadást is aktívan és szélsőségesen formáló (és persze elég intenzív szem- és fejfájást okozó) próbálkozása a technikával, azonban többnyire ő is csak speciális effektusként és nem a filmnyelv részeként tudja használni a 3D-t. Legfeljebb ezúttal nem robotok vagy össze-vissza repkedő meteoritok, hanem egy előtérbe helyezett szék, néhány ág vagy éppen gondosan kiválogatott könyvgerincek lógnak az arcunkba. Ez pedig semmivel sem forradalmibb egy Che Guevara-pólónál. Persze biztosan nem állíthatom, de számomra nagyon úgy tűnik, hogy a nyáron a Cannes-i zsűri nagydíjával jutalmazott film – tűnjön bármilyen bátor kísérletnek is – nagyrészt ugyanazt az élményt nyújtja „hagyományos” vásznon, mint speciális szemüveg igénybevételével. Így aztán amit a Búcsú a nyelvtől nyer a réven, azt elveszti a vámon. Tagadhatatlan, hogy Godard zseniálisan tudja kezelni a filmet, mint médiumot, de ezúttal mintha hamar a fejére nőne és átvenné tőle az irányítást.

A legendás rendező továbbra is megkerülhetetlen és újfent bizonyítja, hogy még mindig képes kisujjból hozni egy gondolkodásra késztető, okos és nem utolsósorban humoros filmet – jóllehet, már jó néhány éve nem tartozik az európai filmművészet élvonalához. Ennek ellenére a Búcsú a nyelvtől mégsem az, aminek lennie kéne, az összképet ugyanis pont az rontja el, amiért a mű valójában elkészült: a 3D. Mindezek tükrében úgy gondolom, hogy továbbra is várnunk kell a kérdéseink megválaszolására – ha egyáltalán még keressük a válaszokat.