Bár a történet csak lazán kapcsolódik az új Rózsaszín Párduc negyven évvel ezelőtti eredetijéhez, azért tisztelettudóan mondják vissza a leckét a film készítői. Az eredeti film lényegét, Peter Sellerst azonban nem tudták pótolni.
Mi annyira vicces abban az autósüldözésben, amit Peter Sellers művel a 1963-as Rózsaszín Párducban? Mennek körbe-körbe a szökőkút körül az autókkal, és a végén is csak halljuk, ahogy jól egymásnak mennek mind. Nem egy nagy durranás az egész, és mégis kiesik az ember székből a röhögéstől. Az, hogy tudjuk, hogy az egyik autóban ott ül Clouseau felügyelő a végtelenül ostobisztikus fejével, ami még a film megnézése után napokkal is újra eszünkbe jut, és akkor vigyorogni kell.
És talán az a legviccesebb az egészben, hogy ezt az arcot Peter Sellers ráadásul láthatóan bármiféle színészi eszköz bevetése nélkül, mindössze arcizmainak elernyesztésével hozza létre. A folyamatos röhögéshez tulajdonképpen elég lenne ha két órán keresztül mutatnák a fejét és néha elesne, vagy a képébe kennének egy tortát. Emlékeznek például arra a jelenetre, ahogy Peter Sellers az Estély habfürdővel című remekműben kimászik az autójából? Hát ez az.
Ehhez képest ebben az új változatban Steve Martin fejétől kéne röhögőgörcsöt kapnunk. Adagolják is keményen, Steve első jelenetében azonnal hosszasan nézhetjük szemtől-szembe, ahogy bénán csücsörítve próbál hüjének látszani. Szánalmas.
És akkor legyünk túl a nehezén: itt van két nagyszerű srác, Kevin Kline és Jean Reno. Kevin Kline a legszomorúbb pont a filmben, egyszerűen siralmas, amit csinál, hagyjuk is inkább. Jean Reno szerepeltetése is teljesen érthetetlen. Hogyan rakhatják be őt bármilyen viccesnek szánt filmbe? A Jöttünk, láttunk, visszamennénk még elmegy, ha az ember értékeli a tehénszaros-finggyújtós poénokat, de a Wasabira nincs mentség. Oké, Jeannak nagy az orra, és tud bambán nézni. Ha ha ha.
Csak rövid ideig van svung a történetben, de akkor nagyon. A Meghökkentő Mesékben van az a költőgép, ami magától tud verseket, regényeket írni. Menet közben pedig különböző pedálok és karok nyomogatásával lehet állítgatni a iromány paramétereit. Na ez a film olyan, mintha a forgatókönyvírás közepén Peter Sellers az alsónadrágjánál fogva beakadt volna a humort adagoló karba, jó erősen meghúzva azt, hogy aztán húsz perc szerencsétlenkedés után végül letörje, és a farzsebéből lógatva magával vigye. Ezzel aztán vége is a vidámságnak, még elbíbelődik a gép az egyébként teljesen érdektelen történet lezárásával egy ideig, aztán kikapcsol.
Ebben a rövid vicces szakaszban látható az a jelenet is, ami az interneten kisfilmként terjed: Clouseau megküzd a "hamburger" szóval. Itt azért kapunk egy adagot abból, amit Peter Sellers olyan jól tudott: a végtelenül egyszerű, őszinte ostobáskodásból. Kár, hogy csak húsz percre futotta belőle, manapság már ezt is meg kell becsülni. Ja és az eredeti, Oscarra jelölt filmzenét meghagyták!
