Huligánok

  • (efes) / PORT.hu

Lexi Alexander egy majdnem kiváló filmet rendezett, amelyben egy egészen új látásmódban ábrázolja a futballszurkolók zárt világát.

1985 május 29-én szembesült először a világ közvéleménye azzal, mire képesek azok a fiúk, akik a focit "az átlagnál sokkal jobban" szeretik. Akik nem látták annak idején a sokkoló képeket, tán azok is hallottak a brüsszeli Heysel stadionban bekövetkezett borzalomról. Itt csak az idevágó rideg számok álljanak: Labdarúgó BEK-döntő, Heysel Stadion, Brüsszel, Juventus:Liverpool 1:0 (g: Platini, 56', 11-esből), 39 halott, és több mint 400 sérült futballszurkoló. Szinte mindegyikük olasz szurkoló, akik folyamatos provokációjuknak köszönhetően magukra zúdították a tökrészeg, és mai ésszel már felfoghatatlan módon a legkülönfélébb ütő-, vágó- és szúrófegyverekkel felszerelkezett angol szurkolók vak dühét. Az okok valójában sokkal messzebbre és mélyebben erednek, ez csak a sokkoló szembesülés volt azzal, vajon hová tűnnek vasárnaponként apáink, fiaink és férjeink szombatonként, vasárnaponként, meccsidőben.

A vérvalóságos tragédia feldolgozása olasz részről már 1990-ben megtörtént, Ricky Tognazzi A kemény mag (Ultrá) című filmjében, amelyben a hírhedt ultrák kegyetlen és félelmetes táborába nyerhettünk bepillantást, angol részről azonban eleddig csupán az elrettentő legendákra, valamint a királyi rendvédelmi szervek különféle (és példaértékű) intézkedéseiről szóló híradásokra szorítkozhattunk. Kínos téma a futballhuliganizmus a magáról inkább a hűvös elegancia, a fanyar humor és a kimért tolerancia képét mutató angol királyságban, nem lehet véletlen, hogy a Huligánok is amerikai segédlettel, egy német nő (!) rendezésében készült el.

Lexi Alexander nem sokat teketóriázott, a témáról egy majdnem kiváló filmet rendezett, amelyben egy egészen új látásmódban ábrázolja a futballszurkolók zárt világát. Az inkriminált réteg alapvetően kétféle típusra osztható fel, az egyik, vélhetően a túlnyomó tömeg, amely örül, ha nyer a csapat, bánkódik, ha veszít, tapsol egy szép gólnak, egy cselnek, de a meccs végén (2-3 sör után) hazamegy a családhoz békében. Néhányan azonban - róluk szól a film - a meccset ennél lényegesen komolyabban veszik. Rajongóivá válnak a csapatnak, melynek ügyet mindennél előbbre helyezik. Sőt, már nem is igazán lényeges a csapat szereplése, elsősorban az számít, milyen eredménye jutnak a konkurens rajongói csapattal - ahány nemzet, annyi elnevezés, itt céggel. Számukra ez a valódi meccs, előtte s utána a 2-3-nál lényegesen több sörrel. Kegyetlen, brutális és rettentően zárt, egyben kirekesztő világ, az ellenfélnél és a rendőröknél tán csak a kíváncsi újságírókat utálják jobban. Matt (Elijah Wood, anno Zsákos Frodó), a Harvardról fatális körülmények közt kibukott diák éppen újságírónak készült, ám a sorsa Londonban élő nővérének férje révén épp egy ilyen csapatba veti. Idegenként, lenézett jenkiként kegyetlen dolgokat kell megélnie, de már lassan elfogadott tagja a csapatnak, a West Ham United kemény magjának, a Green Street Elite-nek, amikor egy véletlen folytán a csapat megtalálja naplóját, ahová minden történést feljegyzett. Ez gyakorlatilag Matt halálos ítéletével egyenlő, de közben közeleg a Fa-kupa negyeddöntője is, amit a West Ham a legnagyobb riválissal, a Milwall-al vív...

A futballhuliganizmust hajlamosak vagyunk egy legyintéssel lecsürhézni, holott akár barátaink, rokonaink is eshetnek e jelenség bűvkörébe. Lexi Alexander legfőbb érdeme, hogy árnyalja ezt az egyoldalú képet. A csoporton belüli bajtársiasságra, az emberi kapcsolatokra vet fényt, ezzel mintegy megvillantva, ők is emberek, jelen esetben pl. tanárok, rendőrök, stb. Brutális tevékenységük egyfajta túlontúl durva, durvává vált városi extrémsport. Egy kőkemény, ám nyomaiban még tisztességes, férfias világ, amelyben a rendezőnő az igazi emberi kapcsolatokat keresi és találja meg. Az ábrázolt kép, a helyszínek, a mellék- és tömegszereplők hitelesek, angolul tanulóknak nagy élmény lehet a cockney-ban nyomott szlengjük. A banda összecsapásainak ábrázolt naturalitása indokolja a 18-as karikát. A főszereplők esetében érezni, hogy a forgatókönyvíró írta őket bele ebbe a szituációba, ám színészileg jól és hitelesen oldják meg feladatuk. A film végkicsengése (kivéve a legvégét) tipikusan női és humanista, ám egyben sokkoló is.

Ami miatt kissé sántának érzem a filmet, az a vége, Matt igazságtétele. Vörös farokként (Hollywoodban kötelező pozitív végkicsengésként) van odabiggyesztve a végére, holott elég lett volna megállni útban a Heathrow felé. Nem részletezem, e pici ügyetlenkedés ellenére is tessék megnézni. Jó bemelegítés a vébére, vagy egy Fradi-Dózsára, akár...