Egyértelműen nem Robin Williamsen, Holly Hunteren, Woody Harrelsonon vagy Giovanni Ribisin múlott, hogy a 2005-ös A nagy fehérség (The Big White) nagyot bukott a kinti mozikban. Lehet, hogy túl sok volt benne a hó semmiért.

Végre a moziban egy vígjáték, amiben kellemesen csalódhattam Robin Williamsben, és néha még nevettem is. A nagy fehérség történetét hosszan mesélhetném (ki kinek a rokona, hol van éppen a hulla, mi lesz a pénzzel illetve lesz-e pénz), de a spoilerkedés helyett inkább csak annyit mondok: olyan, mint a Fargo, kevesebb hullával, kevesebb csavarral és világosabb árnyalatú humorral. De azért jó.

Sztárdömping

A főszereplő, Robin Williams színészi képességei vitathatatlanok, de túlzásba vitt mimikázása mindig nagyon idegesített. A nagy fehérségben azért nem bökte a szemem mégse, mert ebben hozzá illő karaktert, egy szerencsétlen, idegesítő embert játszik, aki alapvetően jó lenne, csak a rohadt világ csinál belőle hazug csalót. Érdekes fordulat, hogy szemben Williams-szel Holly Huntert eddig nem tartottam zavaró jelenségnek, ebben a filmben viszont a tűsarkúval futkározott idegvégződéseimen az apró kis talpaival. Pedig egy Tourette-szindrómát színlelő, boldogtalan, bolond nőt viccesen is el lehetett volna játszani könnyedén, de ez most Hunternek nem jött össze egyértelműen.

Az előző két példa jófajta ötvözete Giovanni Ribisi, akit nagy színésznek tartok, eddig sem volt idegesítő vagy természetidegen, és most sem az. Annak ellenére, hogy törtető biztosítási ügynököt játszik, kiknek mint tudjuk, az a dolga, hogy próbálják minél jobban lehúzni a kárvallottakat. Ribisi olyan jól csinálja, hogy nem lehet rá negatív szereplőként tekinteni. A negyedik nagy ász, Woody Harrelson nem sokat szerepel sajnos, pedig rettenet jól áll neki a favágóinges, agresszív barom szerepe.

Fagyhalál

A film a nyilvánvaló Fargo-hasonlóságokon kívül a "Miért éppen Alaszka?" című kultsorozatot juttatja észbe. Nem is azért, mert Alaszkában játszódik, hiszen a forgatókönyvet a kanadai Winnipeg ihlette, de nagy részét az USÁ-ban forgatták. Hanem mert mindkét helyen ugyanazokkal a gondokkal küszködnek a lakosok: a lélekgyilkos mínusz ötven fokkal vagy az ingerszegény környezettel. A forgatókönyvíró szerint a film tanulsága, hogy bárhol boldog lehetsz, csak az a lényeg, milyen emberek vesznek körül.

Mark Mylod második nagyjátékfilmes rendezése két fő szálon fut, két pár életébe pillanthatunk bele. Mindkét párt erős szeretet fűzi egymáshoz, mindkettő el akar húzni a festői Alaszkából, és mindkettő kapcsolatnak már a fennmaradását veszélyezteti a környezetből adódó frusztráció. Az egyik pár idősödik, új reményeket már nem remélhetnek, a másik páros ambiciózus, talpraesett és emellé még fiatal, nekik úgymond minden mindegy. Az egyiknek sikerül majd dobbantani. Lehet találgatni, melyiknek.

Már érződik az üvegházhatás

A film műfaja vígjáték, és a cikk elején mondtam is, hogy lehet rajta nevetni, ám bennem mégsem börleszkként maradt meg. Az egyik fő humorforrás Holly Hunter folyamatos, alpári káromkodása lenne, csak az a baj, hogy túlságosan hadar, és nem mond elég vicceseket. Egy szólása tetszett igazán: amikor fogvatartója főztjét a végbélpoliphoz minősíti. A másik állandó humorforrás a rosszfiúkat játszó két színész (Tim Blake Nelson illetve W. Earl Brown), és köztük a forrófürdős melegedés közben kibontakozó homoerotikus viszony.

A néhol kissé blőd humorizálást (például hogy Robin Williams többször beesik egy kukába) fájdalmasan reális emberi sorstragédiák bemutatásával ellensúlyozzák. Holly Hunter figurájáról fokozatosan derül ki, hogy nem közveszélyes, vagy hogy férje (Robin Williams), a Waikiki Airlines utazási iroda vezetője teljes csődbe jutott. De nem kell félni, mielőtt még el tudnánk érzékenyülni, alákevernek valami nyálas pop-rock számot, amit az amerikaiak nyolcvan százaléka biztos imád, mert könnyen emészthető, aktuális. Igaz, keményebb (vagy jobb) zene meg nem illene a film hangulatához. A legtöbb számot a soundtrackben az Eels jegyzi, de a film zenei anyagáért Mark Mothersbaugh a felelős.

Se-se, is-is

A nagy fehérség 2005-ben készült német, kanadai, új-zélandi, amerikai kooprodukcióban. Nem mondható rá az sem, hogy nagyköltségvetésű, de az sem, hogy függetlenfilm. De ugyanígy nem lehetne egyértelműen azt állítani, hogy sötét humorú, pedig a forgalmazó ezzel a címszóval hirdeti. Jó kritikákat kapott, de a mozikban nem futott nagyot, hamar kiadták dvd-n. Bevallom, én se néztem volna meg, ha rajtam múlik, így utólag viszont már nem bánom. Csak azt a sok havat volt rossz látni benne, mert jön a tél.

Akinek tetszett a Fargo, imádni fogja ezt is, akinek nem tetszett a Fargo, attól még ez tetszhet neki, és aki azt se tudja, mi az a Fargo, az mindenképp nézze meg A nagy fehérséget, aztán vegye ki a tékából a Fargót. A két film ugyanis kísértetiesen hasonlít egymásra. A nagy fehérség nem remake, inkább az érződik rajta, mintha készítői túl sokat nézték volna régen a Fargót, ami beépült a tudatalattijukba, és mire felnőttek, helyzetbe jutottak, véletlenül csináltak egy pont ugyanolyan filmet.