Miközben Európa filmínyenceit lenyűgözte az Orosz bárka monumentális látomása, Alekszander Szokurov maga nem volt egészen elégedett a filmmel. Tillman Büttner lélegzetelállító képfolyama a látvány rendkívüliségével elképeszti a nézőt, a rendező a német operatőr teljesítményében nem érzi saját eredeti, művészi elképzelésének maradéktalan megvalósulását.
(A német koprodukcióval járó kompromisszum volt a választás, de Szokurov szerint Büttner nem igazán mozgott otthonosan e film sajátos világában.) Továbbá a forgatókönyv eredetileg 4000 figurára íródott, a megvalósult mű, elsősorban gazdasági meggondolásból csak 1000 szereplőt mozgatott.
A néző mindebből mit sem vesz észre. A színhely, a kosztümök, a klasszikus remekek látványa ámulatba ejti dús esztétikumával, a folytonos mozgás megállíthatatlanul sodorja magával egy építészeti mestermű terein és az orosz történelem korszakain át. A gondolat, hogy egyetlen, vágás nélküli, folyamatos felvétellel forgasson filmet, már 15 éve megszületett Szokurov képzeletében, de a megvalósításhoz a XXI. század technikájára volt szüksége. A forma, a vágóolló nélkül felvett 90 perc azonban nem cél, hanem eszköz ahhoz, hogy Szokurov sajátos módon sorjáztassa elénk az orosz történelemhez, a nyugat-európai és az orosz kultúra viszonyához fűződő érzelmi impresszióit. Ahogy minden filmjében, az Orosz bárkában is a valóságot formálja át a maga saját, szenvedélyes impresszióivá.
A kamera, és mögötte a csak hangjával jelen lévő filmkészítő napjainkból hirtelen belekerül a szentpétervári Ermitázs, az orosz állam történelmi rezidenciájának udvari forgatagába. A véletlen egy francia diplomatával hozza össze, aki csodálkozva döbben rá váratlanul jött kiváló orosz tudására. Hol elsodródva egymás mellől, hol ismét egymásra találva, együtt járják végig az Ermitázs termeit-folyosóit, a képzőművészeti remekekkel teli, káprázatos építészeti csodát, miközben Nagy Pétertől az 1900-as évek elejéig bejárják az orosz történelmet. Különböző korok cárjait és cárnőit lesik ki apró, impresszív jelenetekben (Nagy Katalin például éppen pisilni szalad ki egy tetszéssel fogadott zenei előadásról, csak épp nem talál nyitott ajtót), kifigyelnek udvaroncokat és csinovnyikokat, sötét csigalépcsőket másznak meg és pazar báltermekben keverednek a táncolók közé. Közben pedig szakadatlan párbeszéd, olykor gunyoros szópárbaj zajlik köztük: a diplomata iróniájában Nyugat-Európa lenézése, ugyanakkor csodálata szólal meg a misztikus, egzotikus orosz kultúra iránt, orosz filmkészítő kortársunk hangja a kamera mögül ezekre reflektál hol elnéző, hol ironikus árnyalatokkal.
Szokurov látomása minden képzeletet felülmúló pazar képpel ér véget: a cári Oroszország utolsó udvari báljának káprázatos forgataga, miközben egy udvaronc suttogásából halljuk, hogy az utcákon lőnek.
Vizuálisan lélegzetelállító haláltánc, döbbenetes élmény.
