A curling nevű csapatjáték (magyarul a jégteke és csúszókorong kifejezésekkel próbálkoztak) legalább olyan népszerű sportnak számít Norvégiában, mint maga a film főhőse és társforgatókönyvírója, Atle Antonsen, aki a norvégok Hofijaként minden produkciót elbír a saját hátán. Majdnem mindent.
A curling azon sportok egyike, melynek nem szentelnek túl sok figyelmet a szélesvásznon, hiszen a televíziós közvetítések leginkább hidegen és értetlenül hagyják a nézőket, ezért semmi szükség arra, hogy a filmes közegbe is bevonják. Pedig ha egy sport komoly népszerűsítésre szorul, akkor az éppen a curling. Ha pedig valamit népszerűsíteni kell, akkor a legjobb műfaj arra a komédia, mely kitűnő táptalajt biztosít a legnagyobb idiótaságok felvonultatására, de a háttérben helyet hagy a sport kedvelőinek is. A gond viszont akkor van, amikor az érdekeltségi szerepek felcserélődnek, a néző pedig leginkább az addig nem különösebben izgalmasnak tartott sportra koncentrálna az idétlen poénok helyett.
A Roy Andersson és Bent Hamer filmjeit megidéző Kong Curling a középkorú férfiak életébe nyújt egy kis bepillantást, azokat a típusokat veszi szemügyre, akik nem akarják elfogadni az öregedést, ezért a társadalom gúnyos célpontjává válnak. Truls Paulsen (nevét nyilvánvalóan a norvég curling bajnok, Pål Trulsen után kapta) (Atle Antonsen) óriási sztár a hazai curling-körökben, ám milliméternyi tökéletességekre törekedő magaviselete következtében obszesszív-kompulzív zavarokkal elmegyógyintézetbe utalják, így élete végéig búcsút mondhat kedvenc sportjának. Filmünk tíz év elteltével veszi fel Paulsen életének fonalát, amikoris nemtörődöm feleségével és annak piperkőc kutyájával tengeti szürke mindennapjait egy rózsaszín lakásban. Nincs is egyéb dolga az életben, csak hogy ügyesen beszedje a minden egyes napra gondosan előkészített színes kis gyógyszereit, és hogy kerüljön mindent és mindenkit, aki a múltjára emlékeztetheti. Ez viszont nem olyan egyszerű, ugyanis megtudja, hogy régi barátja és egykori mentora, Gordon (Ingar Helge Gimle) a halálán van, egy életmentő műtétre várva, amihez viszont egy óriási összegre lenne szükség. Truls nem sokat gondolkodik, leáll a dilibogyók szedésével és felkeresi régi csapattársait, hogy még egyszer utoljára összeálljanak egy nemes cél érdekében a Norvég Curling Bajnokság keretein belül, melynek fődíja éppen fedezné a Gordon életének megmentéséhez szükséges műtét költségeit.
Nem nehéz kitalálni, hogy majd milyen irányba kanyarodik el a kis csapat története, bár Ole Endresen első nagyjátékfilmjének lényegét egyáltalán nem a történet eredetiségében kell keresni, annál inkább a vizuális és verbális frisseségben. Noha a történet napjainkban játszódik, a szereplők ruházata, frizurája és a díszletek is egy hangsúlyosan színes hetvenes éveket idéznek meg, amire a filmzene is rásegít. A modern alpári humor, a szereplők idiotikus arckifejezése és a megidézett kor legnagyobb slágerei (Gavin Sutherland: Sailing, John Fogerty: Have You Ever Seen the Rain, MC Hammer: U Can’t Touch This stb.) érdekes fúziót alkot, aminek ereje, bár messze nem tart ki a film végéig, azért képes néhány kellemes meglepetést okozni. A bizarr összhang központi karakterei, Truls bandája tipikusan annak az esetnek az iskolapéldája, amikor valaki már annyira nem menő, hogy már menő.
Azok sem lepődjenek meg, akiknek a Kingpin (r. Peter és Bobby Farrelly, 1996), a The Royal Tenenbaums (Tenenbaum, a háziátok, r. Wes Anderson, 2001) vagy a The Big Lebowski (A nagy Lebowski, r. Joel és Ethan Coen, 1998) jutna eszébe, Endresen ugyanis mindenből cseppentett egy kicsit az abszurd norvég humor beteljesedése végett – amit azt hiszem, hogy leginkább csak maguk a norvégok tudnak igazán értékelni, számunkra legfeljebb csak pejoratív értelemben válik nevetségessé.
