Az a rettenetes helyzet alakult ki, hogy a vietnami háború egy viszonylag korai szakaszában (tán 1966-ban) Christian Bale (máshol Batman) fogságba esett Laoszban. Ettől persze még nem kéne berezelni, majd csak kivágja magát szorult helyzetéből. Ám az már komoly aggodalmakra adhat okot, hogy az ő (Dieter Denkler szerepében Bale) természetesen színigaz történeten alapuló hányattatásait Werner Herzog vitte hollywoodi vászonra (no jó, nem eltúlzott büdzséből).

A rendező viselt dolgaival oldalakat lehet megtölteni ez újabb (2006-os) "meglepetése" nélkül is - mi speciel arra gyanakszunk, hogy legalább hárman vannak. Az elsőt speciel eléggé szerettük is. A hetvenes évek elején induló (az milyen volt?) "nyugatnémet újhullám", jobb helyeken persze csak német rosszcsontja: alienek alien mozisa. A kettőzött műszó alatt profi deviánsokra és (nem +) amatőr szerencsétlenekre gondolunk (és még így is szemérmeskedünk). Az előbbi csoportba ugyan csak Klaus Kinski tartozik, de ő is legalább négyen van. Aguirre, a véreskezű konkvisztádor az Aguirre, az Isten haragja c. 1972-es leiratban. Drakula, a véresszájú gróf a Nosferatu, az éjszaka fantomja c. 1979-es megemlékezésben. Fitzgerald, az őserdő hőse az 1982-es Fitzcarraldóban, és kétségkívül hozzájuk csapható kis késéssel da Silva is, aki az 1987-es Cobra Verdében viszi egészen a királyságig (vagy rögtön a sátánságig). E nagyra hivatott debileknek a hiányérzete közös. Az egyiknek opera kéne az őserdőbe, a másiknak El Dorado, a harmadiknak büdös a halhatatlanság, és Cobra is legszívesebben a szomszédba (kontinentálisan) menne.

Utóbbi csoportban, a nettó szerencsétlenek közt csak egy Klaus Kinskit találunk (Woyzeck; 1979), de Kaspar Hausernek (Kaspar Hauser; 1974) és Bruno Stroszeknak (Bruno vándorlásai; 1977) nélküle is van elég baja.

Mint később is, ezen újhullámos berobbanási korszakában Herzog dokumentumfilmesként is roppant termékeny volt - még egy bizonyíték számosságához.

Aztán, ahogy elültek a hullámok, alkotóként Herzog egyre inkább maga vált alienné. Már csak az őserdők mélye, a természet (a jóisten) huncutságai érdeklik, megjárta Patagóniát, Tibetet, Dél-Ausztráliát, Alaszkát és Malackát, hegyet mászott, kereste a Loch Ness-i szörnyet (ez nettó kamu volt, amolyan John Malkovich-menet), vegzált medvéket, kikérdezte a dalai lámát, megvédte a mindenholi őslakosokat - mérsékelten vérforraló filmművekben. Ám az ilyesmit könnyű nézőileg beemelni, míves idevágó toposzok közt válogathatunk: a "magának való művésztől" a "már megint nem fér a bőrébe" kezdetűig. Az ily könnyen elhelyezhető (legal alien) csávókkal tehát semmi gond: nem égünk le soha nagyon a jobb emberek előtt, ha gondosan múlt időben emlegetjük őkelméket - gondosan hozzátéve, hogy azért nem lennénk meglepve, ha egyszer még...

Herzogra mikor kellett volna először gyanakodni? - voltaképpen nem könnyű kérdés. Szerintem csak későn, túl későn. 2005-ben, akárhogy is számolom, épp csak egy esztendővel a Hajnali mentőakció kivitelezése előtt! Az semmi!

Utólag persze - amikor az ember visszafelé vetít a történelemben - lehetne már tele szájjal hivatkozni a ZDF-nek 1997-ben készített, Flucht aus Laos c. dokumentumfilmjére - az valahogy, az amerikai címén (A kicsi Dieternek repülnie kell - Little Dieter Needs to Fly) Magyarországra is eljutott. Hát, hogy is nem gondoltad? Tán ez az első eset, amikor valamelyik dokumentumfilmjét kalandmozivá applikálta? Na de ebben az esetben összes (sok az) doksija után fel kellene készülnünk mindenre, ki bírja azt? Viszont ez a 2005-ös Végtelen kék mélység! Ha úgy mondom, Herzog elkészítette a maga 2001 Űrodüsszeiáját, csak kicsit színezem túl a szikár tényeket. A Földön már nem maradt egzotikum, nem sírnak új esőerdők, irány az űr! Nem is akárhogy, egy alien vezetésével! Úgy ám, ebben a filmben az űrbéli vagy akár a spirituális expedíció, titkos küldetés vezetője egy marslakó vagy ufó, esetleg idegen! Mér', a Stalkerben ki volt a sztalker?

És az űrből már tényleg csak egy helyre, Hollywoodba (a vietnami háborúba) van kiút (beútnak hívnám). Akkor lássuk hát Christian Bale-lel (aki számos remek alakításában bírt már hajszál híján annyira őrült lenni, mint Kinski, amikor a büfékocsiban rémisztgette a személyzetet) a nagyralátó német szerszámkészítő ipari tanuló históriáját - olyan az, mint Fitzgeraldé és a többi jó firmáé: teljességgel lehetetlen küldetés. Lennék én (az ötvenes években) amerikai vadászpilóta - annyit se mondok, fapapucs, és összejön (pech ugyan, hogy a hatvanas évekre). S így tovább, leestem gépemmel Laoszban? Élném már túl! Elkaptak a kis rohadék laosziak? Becsuktak egy táborba? Lelépnék, huss!

Herzog ugyanarról beszél, mint rég: mit (vagy mennyit) keres az idegen a cowboyok közt? De akkor miért nem sikerült a sok Klaus Kinskiknek soha? Vajon azért-e, mert fogalmi, de különösen tárgyi készleteink végesek? Vannak szavaink és eszközeink erre, s nincsenek arra. Van, amikor túlságosan is tisztában vagyunk evvel, s e csonkasági tudat mozgat minket. S lehet olyan is, amikor tudjuk, de nem érdekel, próbálunk úgy viselkedni, mintha nem lennének (kulturális) korlátaink. Én azt nem mondanám, hogy van az a pénz, Herzog esetében nem, mit is kezdene a lóvéval egy alien?

Csakhogy mindenki a közegében mérettetik meg, így a Hajnali mentőakciónak nem A kicsi Dieternek repülnie kell közlései tükrében kell megállnia, hanem A szarvasvadász és az Acéllövedék mellett - s míg a Végtelen kék mélység esetében lehettünk olyan vakmerők, hogy Herzog Űrodüsszeiájáról beszéltünk, ez a halálugrás nem ismételhető meg. Bale és Herzog kitűnően hozza többedszer is az őrültet, s a filmmű többi őrültje is megjárja (voltaképpen csak súlyos esetek vannak benne), de szánalmasan komikussá válnak őserdei menekülőként. Ki gondolná, más a pofája az őserdőnek belülről, mint Hollywoodból. A sinkózást a vízeséseken lefelé akkor is Indiana Jonesnak találták ki, ha már Jancsó Miklós is forgatott kalandfilmet a Niagara-zuhatagnál.

Herzog ezúttal csupán amatőrségében kívülálló. Viszont túléli (mindenki, mindig).