Csak elsőre tűnik abszurdnak az ötlet, hogy a vadnyugatot űrlények szállják meg és cowboyoknak kell őket helyrerakni. Mert végül is, ha mindig Amerikában támadnak az UFO-k, akkor igazából mindegy, hogy mikor.
Az alapötletben rejlő lehetőségeket alaposan elpuskázták a készítők, James Bond és Indiana Jones ide vagy oda. Jon Favreau, a színészből lett képregényfilm-rendező két Vasemberrel és jelentős színészi tapasztalattal a háta mögött vágott bele egy újabb képregény-adaptációba. Scott Mitchell Rosenberg 2006-ban megjelent, 100 oldalas művéből készült a forgatókönyv, amelyet öt író jegyez. (A képregényt sajnos nem ismerjük, így nem tudjuk megítélni, hogy mennyire támaszkodik rá a film, a weben talált részletekből ítélve elég kevéssé.) A film egy kopár síkságon indul, ahol egy férfi ébred a homokban, de láthatóan gőze nincs róla, hogy került oda. Egy titokzatos, levehetetlen karkötő díszíti csuklóját. Néhány fejvadász érkezik és rögtön kiderül, hogy hősünk, mert persze ő lesz a főszereplő, a közelharchoz például ért.
A rejtélyeknek itt nagyjából vége is szakad, a film ugyanis legalább annyira titokzatos, mint egy hollywoodi romantikus vígjáték. Percre pontosan és unalomig ismert módon érkeznek a szereplők és a fordulatok: a titokzatos nő Olivia Wilde személyében inkább idegesítő és a helyi kiskirály, a marhatenyésztő Dolarhyde (beszédes név akar lenni) elkényeztetett, kevés eszű és persze gyáva fiacskája, majd maga az apuci (Harrison Ford) is a kellő pillanatban pont, hogy még odaérjen az alienek támadására. Van még persze jófej prédikátor, kvázi Tuck barát a Robin Hoodból, és bizonytalan orvos Sam Rockwell személyében. A pap esetében ugye látványos lesz a veszteség, az orvosnál pedig a jellemfejlődés.
Már szinte ciki azt számon kérni egy hollywoodi zsánerfilmen, hogy miért oly unalmas, jól ismert klisékből építkezik. Egy műfaji film hozza a műfajának megfelelő történetet, elbeszélésmódot, stílust, nincs ezzel baj. Még akkor is, ha olyan szokatlan a műfaja, mint a western sci-fi, bár itt inkább a westernt erőltették. És igen, azt is unalmas már felróni, hogy gagyik a párbeszédek. Meg hogy hiába a jó színészek, ha nem rájuk koncentrál a rendező, az ő megfelelő instruálásukra, hanem a majdani vizuális trükkökre, így Daniel Craignek marad a csücsörítő James Bond, Fordnak Indiana Jones, amihez a kalap megvan, csak az ostor hiányzik. Olivia Wilde-nak pedig a szemmeresztgetés az összes dolga.
Miután ciki módon felróttuk tehát, hogy a forgatókönyv ABC-s könyv bonyolultságú, térjünk át a közhelyekre: a westernek ideje lejárt. Nem véletlen, hogy manapság ritkaság számba megy ez a műfaj, Clint Eastwood Nincs bocsánat című alkotása és a tavalyi A félszemű jelzi, hogy néha azért még van mit mondani ebben a témában. És itt van a kutya elásva, mert itt a vadnyugat csak díszlet egy összecsapásra az újabb kolóniára vágyó idegenekkel, de valójában üres doboz csak, amelybe Favreau megpróbálta belepakolni a történetet. Vagy lehet, hogy akartak ezzel mondani valamit, csak nem jött össze?
A western az Amerikai Egyesült Államok eredetmítosza és mint ilyen mindig több rétegnyi jelentéssel bírt, bár a vadnyugat sosem volt olyan a valóságban, mint ezeken a filmeken. A cowboyok új városba érkezése mindig egyenlő volt egy új világba való beilleszkedési kísérlettel és ezt a jelentésréteget ebbe a filmbe nem kalkulálták bele. Egy westernt nem lehet háttérnek használni, csak a stílusjegyeket és a formát megtartva, mert önmaga paródiájává válik, pont mint itt. Hiába a morcos nézések és a pisztolytáskák, na meg az indiánok. Persze, ha nem lennének a gagyi párbeszédek és a egysíkú figurák, akkor nem lenne ennyire kínosan nyilvánvaló az üres doboz.
