Az idejére sem emlékszem, mikor láttam utoljára ilyen gyomorszorító mozit. Tudják, amikor az embernek a film első három percében összeszorul a gyomra, és még órákkal később sem enged ki. Sőt, a nézőben felkavart gondolatok és érzelmek még napokkal később is dolgoznak benne. Hollywood ez esetben alaposan rácáfolt a felszínes, pink storygyár image-re.
Az órák (The Hours) Michael Cunningham azonos című Purlitzer-, és PEN/Faulkner-díjas regényéből készült, melyet Virginia Woolf 1925-ös műve, a Mrs. Dalloway inspirált.
Három korszak, három történet és három női sors olvad össze egyetlen történetté Az Órák időfolyamában. Úgy kapcsolódnak össze, mint a láncszemek, anélkül, hogy tudnák, ugyanaz a nagyszerű irodalmi alkotás változtatja meg visszavonhatatlanul az életüket. Virginia Woolf ( Nicole Kidman) a húszas évek londoni külvárosában az elmebajjal küzd, és közben első nagy regényét, a Mrs. Dallowayt írja. Laura Brown ( Julianne Moore) Los Angeles-i feleség és anya több mint két évtizeddel később, a második világháború végén olvassa a regényt, és hatására elsöprő erejű változást forgat a fejében. A mai New York Cityben ott van Clarissa Vaughan ( Meryl Streep), aki Mrs. Dalloway modern alteregója, s aki szerelmes Richardba (Ad Harris), az AIDS-ben haldokló, briliáns költő-barátjába.
Az események különböző idősíkokban keveredve a szereplők belső monológjaiból áll össze, a film mégsem használ sem hangalámondást, sem flashbacket. Miközben Az órák hű marad a regényhez, olyan filmadaptáció születik, amely maga is kristálytiszta irodalom, és azoknak is élvezhető, akik sosem hallottak a Mrs. Dalloway-ről. Az emberi élet fájdalmas és nehéz folyamata elevenedik meg, ami egyszerre ösztönző, és reményt keltő. Az folyamat, ami életünk napjain, óráin végigmenve önmagában is érték. Szívbemarkoló érték.
A film három főszereplője egyenrangú partnere egymásnak. Nicole Kidman Virginia Woofhoz hasonlóan madárszerűen törékeny, és zavartságában, csúnyaságában is lenyűgöző. Julianne Moore szavak nélkül is hiteles a depressziós, önmagát sem ismerő, tehetetlen nő szerepében. A rangidős Meryl Streep láttán pedig hálát adhatunk az égnek, hogy Hollywood az utóbbi évek mellőzöttsége ellenére sem feledkezett meg róla végleg!
Stephen Dalry rendező érdeme, hogy olyan képi világokat teremtett, amelyek nemcsak önmagukban teljesek, de egymásba kapcsolva is egységesek Mindehhez bravúros operatőrre (Seamus McGarvey), és látványtervezőre (Maria Djurkovic) lelt.
Philip Glass drámai zenéje történetről történetre, önálló életre kelve szimbolizálja a múló időt. A filmzene motívumai alátámasztják azokat a közös momentumokat, amelyek az egyik jelenetben elkezdődnek, majd a másikban folytatódnak.
Az órák hátborzongató, feszültségekkel teli, drámaiságában, és képi megjelenítésében is lenyűgöző film, amely kilenc jelöléssel indul az idei Oscar-díjért. A kritikus nem is leplezi a pártosságát, hogy az idén melyik filmnek drukkol...
