„..és kiált millió torok, és égnek a reflektorok… a kétlábúak napja leáldozik! Ezt a két lassú, rossz eszközt felváltja a tökéletesség jelképe, a kör örökös szimbólumának megtestesítője: a kerék! Halleluja!"
[img id=451129 instance=1 align=left img]Emlékszel még a jó öreg B-movie-kra? Nem a Vándámos egyjóhősszázhalottatcsinál-féle felejtésekre, hanem a majdnem névtelen rendezőjű, videoszalagon kézről kézre járó darabokra, amiket jó eséllyel soha nem kaptunk vissza, tehát kölcsön kellett kérni valakitől, felfedezve így az újra megtalálás örömét.
Hát most itt van egy. Kölcsön ne add! Igen, tudom, teljesen úgy néz ki, mint egy képregény, de hidd el, a látszat csalóka. Még a noir kategória sem fedi le igazán. Ez, bárhonnan nézem, egy hamisítatlan B-movie, a jó fajtából. És ha itt-ott erős tarantinós ízt érzel, nos az sem tévedés – noha vérfürdő itt nem jár hozzá. Film, melynek csak a legjellemzőbb kockáit látod.
Természetesen a végsőkig ki vannak húzva a karakterek. Olajváros, az egykor jobb napokat látott sivatagi helyszín, Pálma, egy autószerelő, aki a Koponya-hegy tetején lévő műhelyében mindent megjavít (a hegy árnyékában talán hűvösebb lenne, de akkor hol maradna a fíling?), Lo-Mo az ötvenes jazz-szaxofonos (exfeleség, gyerektartás, ilyesmik) és Gus, aki – ezzel a névvel nem is lehetne más – benzinkutas, iszik és gépeket itat naphosszat.
Itt van Nina, aki kajáldát vezet, a munkájába menekül, nála mindenki megfordul. Van két korrupt zsarunk, néha kávét lejmolnak, van két tolószékes főgonoszunk, akiknek vagy csak a lábát, vagy a sziluettjét látjuk (hamisítatlan nyolcvanas évek, igen!), van kamionosunk, aki szívesen élvezi az útszéli, plasztikai műtétre gyűjtő lányok kétes kegyeit, és a városi… khm, „dolgozó” lányok közül is van kettő, aki fontosabb szerepet játszik a történetben.
És itt a címszereplő, a Slusszkulcs Klán, az autójukkal ténylegesen összenőtt emberek szektája, közöttük ilyen nevekkel, mint Párbajhős, Speed King és Turbo-D. Ők azok, akik kerékkel-golyóval és némi Mad Max fílinggel hajtanak az életadó benzin után.
Ebben a filmben – tudom, képregény – senki sem tökéletes, mindenki hihetetlen mennyiségű kávét, cigit meg alkoholt dönt magába, és a saját szabályai szerint él. Mindenki – a város is – lepukkant, vagy jobb esetben túl van életének legnagyobb pillanatain. Noir, na. A jók igazából csak attól jók, hogy ha kell, megteszik, amit a lelkiismeretük diktál.
A négy szálon induló történet egy gyémánt- és egy üzemanyagrablás kettősén fut tovább, majd nyilván a legvégén valahol egy pillanatra minden összeér. Ez így egyszerűnek hangzik, de nem az. A szálak itt is, ott is keresztezik egymást, néha összefonódnak, majd szétválnak, gördülnek, bogozódnak. A sztori igazából, ahogy van, jó.
Egy ilyen film (könyv, tudom, hagyj békén) igazi erejét azonban mindig a nüanszok adják. Amitől hangulata lesz az egésznek. Lo-Mo az – egyébként ő okozta – szállodatűz oltása előtt még húz egy jót az üvegből, a benzinkutas kutyáját Bádognak hívták – nem mellesleg sétáltatása közben bukkant rá az öreg a Klán rejtekhelyére –, de egy teljes lapot szentelnek a jelenetnek, ahogy Gus hajt a sivatagban, majd hirtelen megáll, és komótosan könnyít magán egyet.
[img id=451130 instance=1 align=left img]Az apróbb hangulatkeltő elemek pedig ugyanígy ülnek. A négy főhősünk egyazon estéje pillanatképekben: Lo-Mo húz egyet az üvegből, és nekiáll a koncertnek, Pálma az autószerelő kedvenc lemezét hallgatva elalszik a kádban, kezében elhamvad a cigi, Nina „zárvá”ra fordítja táblát a boltban, és buszra száll, Gus pedig kampókezével felbont egy kajakonzervet vacsorára.
Valahol itt lehet a különbség jó és rossz B-movie (miért nincs erre magyar szó?) között. Noha panelekből építkezik – mert ezt abból kell –, de a jó képes úgy használni ezeket, hogy valami új legyen benne. Ez néha egy kibontott hangulat, máskor egy leülősebb pillanatban beszúrt kis sztori – ebből is van néhány –, megint máskor egy meghökkentés, szabálytalanság.
Oldalakon át hajtunk autóval, hogy kiszabadítsunk valakit, útközben sapkát kapunk el, beszélgetünk, elütünk egy hiénát, majd átmegyünk rajta még kétszer, hogy ne szenvedjen (és ezzel úsztunk meg egy szakadékot), sivatagban töltjük az éjszakát, majd megérkezünk, és aztán egy felirat: „negyvenkét perccel később”… ez volt az akció. Már azt hittem, az író nem tud akciójelenetet írni, ám hat oldallal később kiderül, megy az is, ha kell. Úgy fest, az a hét év, amíg a képregény készült, meghálálta magát.
Hibák azért vannak. A legfontosabb és legzavaróbb: minden jól van felépítve, a ritmus is remek, a vége felé pörögnek fel az események, majd jön a dráma csúcspontja, ami… ami nagyon gyenge. Pláne, hogy eddig nem ilyen volt. Az ég keze hirtelen lenyúlt, és egy teljesen valószerűtlen, erőltetett fordulattal megmentette a jókat. Na ne. Mi volt ez, Micimackó?
Ráadásul ezek után a történet, a film, a szokott jó ütemben, érzékkel, és színvonalon megy tovább. A végére egy kis filozófia, a nagy ráébredések pillanata, majd egy kifejezetten jó outro (Az intro ellentéte, »kivezetés« – A szerk.). Amiről megint lehetne írni (tipikus B-movie vég), de nem lőhetem le a poént.
A rajzok. Nem véletlen, hogy végig filmként beszéltem a képregényről. A rajzok egyrészt jók, egyszerűek – bár néha nehéz követni melyik buborék melyik után jön. Na meg máig nem értem, miért nem ér hozzá soha a kocsik kereke az úthoz. Sajátos, bár nem kiemelkedő a stílusuk. Másrészt viszont hihetetlenül jó filmjelenetek, beállítások, kompozíciók vannak rajtuk.
Kizoomolunk a városról, háttérben látszik a Koponya-hegy, máskor sivatag, békés hüllő egy kövön, majd porfelhő, autó, motor, kamion, aztán járművek hátulról, majd újra a – kissé összedúrt – sivatag. Rengeteg jelenet, beállítás, ami hangulatot kelt. Pont annyi, hogy még ne legyen zavaró, de a hatása azért meglegyen.
A Slusszkulcs Klán egy teljesen saját műfajban mozog – vagy csak én nem ismerek hasonlót. Egy kockákra vágott film, filmesített képregény, esetleg egy felturbózott storyboard. Színvonalas, nyolcvanas évekbeli, tizenhatos-karikás B-film, annak minden rajongható tulajdonságával együtt. Tipikusan az, amit hetedjére is megnézel, élvezed, és megint találsz benne valami újat.
Videokazettaként valószínűleg – ha nem adtam kölcsön – már szinte nézhetetlenné kopott volna, valami hatodrangú boltláncban lehetne megvenni a DVD-t egy ezresért, amit néhány szerencsés alak elkapkodna hamar, míg a többiek a net legsötétebb bugyraiban kutakodnának utána. Képregényként remélhetőleg jobban bírja majd, – noha nyilván idővel kissé viseletes lesz. És ha nem említettem volna: cefet jó filmet lehetne csinálni belőle.
Más képregényekről még itt olvashatsz az Olvass bele honlapján.
