Ihlet nélkül

A Kilenc nem az első musical, amely a filmes kulisszák világába kalauzolja nézőjét (lásd még: Ének az esőben, Mindhalálig zene), ellenben abban talán az élen jár, hogy alkotói egy kanonizált filmrendező személyes hangvételű műremekét dolgozták át a műfaj sajátos nyelvezetére. Az önreflexió és az intertextualitás nem ismer határokat.

Federico Fellini 8 és 1/2-jének musicalváltozatát 1982-ben mutatták be először színpadon, s tizenkét Tony-díj lett a darab jutalma. Érdekességképpen Guido Contini szerepében akkoriban Raul Julia, a jövőbeli Adams Family családfője brillírozott. Jelen esetben természetesen nem a hithű Fellini-rajongók lobbijának műve, hogy a mozgóképes változat nem lehet kiemelkedő díjak tulajdonosa, hiszen a musical műfajában színházi, majd a Chicago révén filmrendezőként is befutott Rob Marshall ezúttal csak egy profin megkoreografált, de sajnálatosan széttöredezett és élettelen filmet tett le az asztalra.

A Kilenc problémája meglepetésre nem abból a tényből fakad, hogy a 8 és 1/2-ből egyszerűen lehetetlen remake-t készíteni, hiszen Rob Marshall és a forgatókönyvírói gárda - akik között a nemrégiben elhunyt Anthony Minghellat is ott találjuk - tudatosan nem is erre törekedett. A Kilenc egy színtiszta hollywoodi dramaturgiára épülő, következetesen a happy end felé tartó musical, amely a Mester önvallomását csupán kiindulópontként, s helyenként dőre támogatásként használja. Guidoval, a világhírű olasz filmrendezővel (Daniel Day-Lewis) természetesen életének válságos időszakában találkozunk, ami a Kilencben a makulátlanul gyönyörű nők okozta ihlethiányban merül ki, az öregedés vagy a neveltetés problémakörére a rendező kevésbé koncentrál. A rendkívül hatásos expozíció azonnal fel is vonultatja a dívákat: a jóravaló feleséget (Marion Cotillard), a bugyuta szeretőt (Penélope Cruz), a bölcs múzsát (Nicole Kidman), a még bölcsebb jelmeztervező barátot (Judi Dench), a divatújságíró kalandort (Kate Hudson), az egzotikus örömlányt (Fergie), s végül a már elhunyt anyát. A hölgyek eztán kapnak egy vagy maximum két dalt, hogy a különböző nőtípusokat megjelenítsék, csakhogy az énekes jelenetek a legtöbb esetben egyáltalán nem viszik előre a film cselekményét, mintha a nőalakok szimpla strigulát jelentenének. Éppen ezért az amúgy tehetséges színésznők - az elsősorban énekesnőként ismert Fergie önmagában fantasztikus, a Chicago cellatangójára emlékeztető jelenetet produkál - nem tudnak elmélyülni szerepükben, ráadásul az amúgy működőképes, az olasz temperamentumról és szenvedélyről szóló dalaik az epizodikusság miatt inkább üressé válnak. Emiatt fordulhat elő, hogy Cruz kisasszony erotikusnak szánt vonaglása láttán a férfiszemek mindössze dús kebleinek és formás lábainak szimpla létét nyugtázhatják.

A narratív kidolgozatlanság alól kivételt csupán Luisa és Guido kapcsolata és a lelkiismeretként funkcionáló Liliane aktivitása jelent, amelynek magyarázata talán a rendező életművében keresendő. Rob Marshall korábbi nagyjátékfilmjeiben is a hírnévből fakadó konfliktushalmazokkal foglalkozott. A Chicagoban Roxie Hart, Velma Kelly és Billy Flynn egyaránt a bűn és a korrupció világából származó sikerorientált karakterek, akik hol egymást gátolva, hol egymáson élősködve törnek fel a sztárok pénzzel töltött páholyaiba. Az Egy gésa emlékirataiban pedig Marshall a kulturális hagyományok által gúzsba kötött női prostituáltaknak a megélhetést jelentő presztízsért folytatott harcát állította szembe az elviekben kezdettől fogva lehetetlen szerelem beköszöntével. A Kilencben már fordított helyzetet tapasztalunk: a világhírű rendező egyszerre fuldoklik az odaadó nők tengerében és sodródik egyre távolabb a biztos pontot jelentő házastárstól. Marshallt láthatóan ez a szituáció érdekli. Jeleneteiket gondosan kidolgozza, Marion Cotillard lenyűgözően adja elő a végsőkig szerető nőfigurát, lemondást jelentő sztriptízszáma a Kilenc csúcspontja. Majd ezt követően érkezik az Egy gésa emlékirataiból Marshallra ragadt happy end, amely már csak azért is átélhetetlenné válik, mivel a rendező mindeddig kevésbé érlelte Guido ihlethiányának súlyát.

Szinte biztos, hogy nem a Kilenc lesz az új évtized első számú musicalje, de ettől még a látványos koreográfiák kedvelői számára korrekt darab lehet. Ha pedig valaki ténylegesen olyan musicallel szeretne találkozni, amelyre a 8 és 1/2 hatott, melegen ajánlom figyelmébe Bob Fosse örökbecsű klasszikusát, a Mindhalálig zenét.