Kétszer ugyanazzal nem lehet megetetni az Akadémia tagjait. A közönséget néha igen, de szegény Rob Marshallnak most még ez se jött be. Nyáron Quentin Tarantino a Becstelen brigantyk sikerével megmentette a Weinstein Companyt a csődtől, de a Chicago rendezőjének nyolcvanmillió dolláros musicalje most könnyen visszajuttathatja oda. Hogyan lett az év legígéretesebb filmjéből az év legnagyobb csalódása?
Dalok nélkül mit érek én?
Ha akad egy ügyes rendező, egy jó látványtervező, egy tehetséges koreográfus és egy profi színészgárda, akkor elvileg minden megvan ahhoz, hogy egy jó musical megszülethessen, kivéve egy dolgot: a dalokat. Ha egy musicalhez nem tartoznak kellően markáns, elsőre fülbe mászó, bombasztikus slágerek, akkor a többiek belegebedhetnek az erőlködésbe, az eredmény akkor is rossz lesz. Ez alól talán csak Tim Burton Sweeney Toddja jelent kivételt, ahol a jellegtelen számokat valahogy mégis sikerült ragyogó, sötét humorral és nagyszerű vizuális ötletekkel megbocsáthatóvá tenni. Rob Marshallnak ez a bravúr nem jött össze. A Kate Hudson által előadott Cinema Italiano és a Fergie-féle Be Italian sajnos túl kevés ahhoz, hogy a két órás játékidő dalbetétjei ne fulladjanak unalomba, ráadásul Marshall pontosan ugyanazt a taktikát követi, mint anno a Chicagoban: a musicalbetétek pusztán csak a szereplők fantáziájában vannak jelen, színpadias formában, és másodszorra ugyanez a trükk már nem jön be. Marshall és stábja csodásan idézi meg a hatvanas évek Olaszországának hangulatát, és sokkal nagyobb öröm lett volna, ha a dalok ezeken a fantasztikus helyszíneken kelnek életre a steril stúdió helyett.
8 és 1/2 helyett Kilenc
Fellini klasszikus mozijából már évek óta fut nagy sikerrel egy musical a Broadwayn, és ezt próbálta átültetni a stáb a nagyvászonra. Persze hiba volna az eredeti mű erényeit keresni egy efféle alkotás esetében, de azért nem árt méltónak maradni hozzá. Marshall elsősorban Daniel Day-Lewis szerződtetésével húzott nagyot, aki jóval vékonyabban is kiválóan hozza Fellini életet habzsoló, mégis gyötrődő figuráját, és ez egyértelműen a rendező hibája, hogy még egy ilyen színészfenoménnel az élen sem tudott maradandót alkotni. Guido Contini lelki küzdelmei a vásznon egyáltalán nem drámaiak, így a nézőben pusztán annyi marad meg, hogy volt ez az olasz csávó, aki jobbnál jobb nőket prütykölhetett.
Summa
Szinte már pazarlásszámba megy, amit Marshall sztárok szintjén művel. Sophia Lorent már annyira dívásítja, hogy hajszál híján nevetségessé teszi, egy Nicole Kidmant pedig kár elpazarolni egy ilyen apró szerepre. Penélope Cruz és Marion Cotillard szerencsére hozza a formáját, ez utóbbi annyira, hogy még ebben az üres filmben is képes mutatni valódi érzelmeket. Minden pozitívum dacára a Kilenc csupán elszalasztott lehetőségként marad majd meg a filmtörténetben.
Kinek ajánljuk?
- Akik kíváncsiak arra, hogyan is énekel Daniel Day-Lewis.
- A musical elvonási tünetekben szenvedőknek.
- Akik kíváncsiak az év bukására.
Kinek nem?
- Akik megjegyezhető, dúdolható dallamokra vágynak.
- Akik szeretnék átérezni Fellini 8 és 1/2-ének szellemiségét.
- Akik a szereposztást nézve hatalmas moziélményben reménykednek.
4/10
