Ikon, történelmi háttérrel

Ez az a film, amelyik a legjobb Oscar-jelöltek közül nem a második világháború idején játszódott, és nem nyert. Se színésznőt, se operatőrt, se kosztümöt. Csak maszkot. Ám ettől még az utóbbi idők legjobb női portréfilmje.

Elizabeth (Cate Blanchett) színre lépése előtt a hatalom a protestánsokat égető papság, Elizabeth félkegyelmű nővére, Mary és rosszarcú udvari cselszövők között oszlik meg. Az új királynő végre emberi vonásokat mutat, nő létére beleszól a politikába, nem hagyja, hogy mások döntsék el, kihez menjen, és nyíltan tart szeretőt (Joseph Fiennes). A film nagy része azzal telik, hogy fél Európa ellene tör, ami egy sikertelen merénylet formájában világossá válik számára is. Ezután egyetlen bizalmasa (Geoffrey Rush) segítségével kénytelen rendet teremteni, kedvese - semmivel sem indokolt - árulása meggyőzi, hogy hatalmát csak úgy tarthatja meg, ha maga is lélektelen ikonná lesz. Hogy mégis maradt benne emberi érzés, azt már a Szerelmes Shakespeare-ből kell megtudnunk: nem lehet véletlen, hogy Judi Denchcsé öregedve pártfogásába veszi az élete szerelmére kísértetiesen hasonlító Shakespeare-t (ismét Joseph Fiennes).

A film olyan nyilvánvaló érdemei mellett, mint a látványtervezés, az arcok fényképezése, a kosztümök (és persze a maszk), a forgatókönyvírók a történelmi hitelességet is szem előtt tartották. Amennyire csak lehetett. De igazság szerint Cate Blanchett alakítása egyszerűen minden mást háttérbe szorít, beleértve az őt körülvelő és egyébként kitűnő színészeket is. Kisugárzásában Tilda Swintonra emlékeztet, de az egész film is közelebb áll hangulatában az Orlandóhoz, mint a Szerelmes Shakespeare-hez, bár a női főszereplő indentitáskeresése közös mindháromban.