A depresszió makacs és valójában kezelhetetlen dolog. Nemcsak a szenvedő alany életét keseríti meg, hanem igazából mindenkiét, aki kapcsolatban áll vele – ezért az ember a legrosszabb ellenségének sem kívánja, hogy ilyen állapotba kerüljön. Ám mégis van valaki, akinek soha nem szabadna kigyógyulnia belőle. Ez pedig Lars von Trier.
Még alig ocsúdtunk fel az Antikrisztus által okozott döbbenetből, a leginkább 'problémás', 'kezelhetetlen' és 'botrányos' címkékkel teleaggatott dán rendező máris új alkotással jelentkezett. Egyik Trier-filmről sem egyszerű beszélni vagy írni, pedig az évek elteltével egyre kiforrottabb és egyre határozottabb lesz, ami a mondanivalóját illeti, mégis egyre nehezebb és fájdalmasabb beszélni róla. Ez alól a Melancholia sem kivétel, hiszen megnézése után nem, hogy írni nincs kedvünk, hanem igazából már létünk elviselése is igen megterhelő feladatnak bizonyul, ezért a kínosan életigenlő Amélie-rajongóknak egyáltalán nem ajánlott.
Remélhetőleg semmi újat nem mondok azzal, hogy filmünk a világvégéről szól. Már az Antikrisztus első jelenetére visszautaló bevezetőben szemtanúi lehetünk, amint a hevesen közeledő Melancholia bolygó öntörvényűen bekebelezi a Földet. Rendhagyó katasztrófafilmnek is nevezhetnénk, de a történet hangsúlya egyáltalán nem a tragédia bekövetkeztén van, hiszen már jó előre tudjuk a végkimenetelt, ezért nem az a lényeg, hogy mi történik, hanem hogy milyen út vezet egészen odáig (a rendező a Titanichoz hasonlította – még merje mondani valaki, hogy nincs humorérzéke!).
Justine (Kirsten Dunst, aki alakításáért elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat az idei cannes-i filmfesztiválon) és Claire (Charlotte Gainsbourg) testvérek, ám nem sok közös van bennük. Justine súlyos depresszióban szenved, pedig látszólag mindene megvan, mégis képtelen bárminek is örülni az életben, míg nővére vérbeli nő, mindig optimistán tekint a jövőbe, bízik abban, hogy húga képes felépülni, közben pedig saját családjára, férjére (Kiefer Sutherland) és kisfiára is figyel. A film első része kísértetiesen emlékeztet Thomas Vinterberg hírhedt Születésnapjára, csak ezúttal Justine botrányos esküvőjének lehetünk szemtanúi. A család apraja-nagyja tökéletes reprezentációja a világ összes mocskának, Trier pedig erre a nemes feladatra a színészmesterség gyöngyszemeit válogatta össze nekünk egy vászonra: megjelenik Charlotte Rampling, a nem kevésbé depressziós anya, John Hurt, a nemtörődöm, vén kujon apa, Alexander Skarsgård, a tökéletes férj, Stellan Skarsgård, a tökéletes főnök, Udo Kier, a tökéletes rendezvényszervező és Jesper Christensen, a tökéletes gondnok is.
A történet második felében már csak két főhősnőnk és Claire kis családja marad a képben, mialatt a Melancholia fenyegetően közeleg. A hatalmas kék bolygó állandó jelenséggé válik az égen, ennek következtében pedig Justine egyre inkább elemében érzi magát, míg Claire reményveszetten próbálja meggyőzni magát arról, hogy sem a Földet, sem az embereket nem pusztíthatja el semmi. Hirtelen minden fájdalmasan jelentéktelenné válik, a beképzelt emberiség elnyeri méltó büntetését, Justine borúlátása pedig jogosnak bizonyul – ennél gyönyörűbb apokalipszisről nem is álmodhatnánk. A két nőben valójában a rendező kettőssége manifesztálódik – kilátástalan és kiábrándult, de szeretne bízni –, míg a bolygó már nevénél fogva ironikusan magában hordozza a valódi veszélyt.
Az Antikrisztus-beli Händel-betétek után Lars von Trier újból egy német zeneszerző mesterművét hívta segítségül, mégpedig Richard Wagner Trisztán és Izoldájának előjátékát. Ez az első alkalom, hogy a rendező ennyire dús zenei alapanyagot használ, és bár állandóan ugyanazok a dallamok térnek vissza, soha nem válnak elhasználttá vagy unalmassá, ráadásul tökéletes összhangban vannak az operatőri munkával és a vágással is.
Sokan állítják, hogy Lars von Trier a nagybetűs Gonosz, hogy ő maga az Antikrisztus. A Melancholia megtekintése után ezek az állítások teljes mértékben nevetségessé válnak, hiszen ha bárminek is titulálni kellene a rendezőt, akkor leginkább egyetlen névvel illetném: ő maga Krisztus. Mi más lenne, hiszen mindannyiunk fájdalmát elszenvedi, ugyanakkor pedig arra is (próbál) megtanít(ani), hogy életünk értelmét nem másban, hanem csakis önmagunkban kell keresnünk, még akkor is, ha végül minden egyformán értelmét veszti. Trier szenvedése ebben a mámorítóan gyönyörű filmben teljesedik ki, mi pedig tétlenül és zavartan örülünk a világvégének...