Nem kifejezetten gyakori jelenség, ha egy hányattatott sorsú, annakidején több éves előkészületi Purgatóriumban vergődő filmről pozitívan, mi több lelkesen lehet nyilatkozni, mivel a sorozatos rendezőcserék és forgatókönyv-újraírások az esetek nagy részében baljós nyomot hagynak a végeredményen. (Hogy s mint, Jonah Hex?) A 2007 óta hányódó Pénzcsinálót is számos balszerencse sújtotta: a David Frankelt váltó Steven Soderbergh dokumentumfilmes, beszélő fejes megközelítésétől lázgörcsöt kaptak az öltönyösök, s azon nyomban felhívták a capotés Millert, a tervezetten 2009 nyarán kezdődő forgatást az utolsó pillanatban állították le, végül Aaron Sorkint kérték fel, hogy dolgozza át Steve Zaillian szkriptjét, aki eredetileg Stan Chervin vázlataiból, aki eredetileg Michael Lewis könyvéből dolgozott. És ráadásul 2010 októberében a MoneyBART-tal még a Simpsonék is elkészítették a saját verziójukat…

Minden a rossz csillagzat alatt született produkció ellen szólt, és mégis, elsősorban Brad Pitt állhatatos produceri és színészi munkájának, illetve Sorkin nagyszerű dialógjainak köszönhetően ragyogó életrajzi/sportfilm kerekedett ki a Pénzcsinálóból, pedig a baseballt tematizáló darabok kikopni látszanak a fősodorból, az utóbbi időben inkább függetlenfilmes terepen bukkannak fel (Sugar, 2008; The Yankles, 2009; The Perfect Game, 2009; Dummy Hoy: A Deaf Hero, 2007). Kevés hazafiasabb jenki sport van a baseballnál (tán csak az amerikai futball vetekedhet vele), ám a szokott formulát és az identikus dramaturgiát megelégelő publikum eleget látott lecsúszott, utolsó eséllyel zsonglőrködő edzőt és szimfonikus zenekarral megtámogatott lelkesítő beszédet, eleget látott bajkeverő és/vagy inkompetens csapattagokból verbuvált all-star válogatottat, és a meccseken vásárolható szikkadt hot-doggal egyetemben a patetikus műeufória is rég a torkukon akadt. (Arról nem is beszélve, hogy az Egyesült Államokon kívül élő mozilátogatónak újra és újra, filmről filmre el kell magyarázni a sportág szabályait.) A Pénzcsináló mindezt egy nagyszerű karaktertanulmánnyal írja fölül, egy sportfilmmel, ami végül is egy esélytelen csapatról szól (ami kedvelt és visszatérő téma), viszont amiben gyakorlatilag egyetlen mérkőzést sem mutatnak. Egy sportfilmmel, amiben a győzelem is másodlagos.

Mert a Pénzcsináló elsősorban Billy Beane, az egykor ígéretes baseball-játékos története, aki egyetemi ösztöndíj helyett a profi sport mellett döntött, de mivel nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, életét kudarc és frusztráció kíséri. Az Oakland Athletics csapatfőnökeként ráadásul A-ligás csapatok büdzséjének töredékéből kénytelen életképes gárdát összeeszkábálni, nem sok sikerrel, az újításra nyitott Beane így – a szakma nem kis meglepetésére és felháborodására – a csodabogár Peter Brand forradalmi, komputer-analízisen és statisztikai számításokon alapuló játékosvásárlási szisztémáját öleli keblére. Az eleinte egy elkeseredett ember őrületeként aposztrofált lépés aztán egyre nagyobb visszhangot kelt, majd örökre beírja Beane-t és az oaklandi csapatot az immár megreformált sportág történelmébe.

És mivel ez Beane története, nem egy szokásos baseball-tablót kapunk: míg Miller szinte kizárólag archív felvételekből állítja össze az előrejutást illusztráló obligát, ám ízlésesen kurta meccsközvetítéseket, a játékidő túlnyomó részét Beane-nel töltjük (az igazán sorsdöntő mérkőzések alatt is), akinek személyes szélmalomharca, múltbeli démonjai sokkal érdekfeszítőbbek, mint bármely hazafutás. Kiábrándult ember lévén még a diadalnak sem tud felhőtlenül örülni, így a sportfilmek kiemelt katarzisa, a nagybetűs Győzelem is keserű szubjektivitással íródik felül. Az oaklandi csapat játékosai sem többek, mint adatok Beane és Brand nagyívű számmisztikájában (mindössze egyikükre helyeződik nagyobb hangsúly), és a morcos edzőt alakító Philip Seymour Hoffman is pont annyi vászonidőt kap, hogy színészi kvalitásainak köszönhetően épp hogy csak emlékezetes tud maradni. Egyértelműen Pitt filmje ez, a színész pedig irigylésre méltó lelkesedéssel és karizmával formálja meg Beane ellentmondásos karakterét, akibe legalább annyi lehengerlő arrogancia szorult, mint megindító emberségesség. Sorkin géppuska-párbeszédeitől a Social Network – A közösségi háló után ismét izzik a vászon, Pitt és a Brandet alakító Jonah Hill közös jelenetei egészen parádésak, és még a Beane tinédzserkorú lányát szerepeltető, általában a didaktikusság veszélyével fenyegető szcénák is kifogástalanul működnek. A Pénzcsináló a baseballpálya hatalmas reflektorokkal megvilágított gyepéről a stadion hideg neonfényben fürdő labirintus-folyosóira és a sportág szürke eminenciásaira irányítja a figyelmet, a sportfilm zsánerhagyományaihoz mérten ritkaságszámba menő főszereplővel: a szakemberrel, aki – miként a kedvesen bumfordi filmbeli metafora is demonstrálja – akkor sem veszi észre a sikert jelképező hazafutást, amikor már rég kiütötte a pályáról a baseball-labdát.