Ha egy európai művészembert elhívnak vendégeskedni Hollywoodba egy film megrendezése erejéig, az általában kétféleképpen sülhet el.
Az egyik verzióra jó példa a mi Koltai Lajosunk, aki teljes rendezői szabadságot kapott az Estében, és az amerikanizálódás mindössze annyiban látszódott meg, hogy világsztárokkal, a hazainál sokkal jobb körülmények között dolgozhatott. A másik végletet A bukás - Hitler utolsó napjai rendezője, Oliver Hirschbiegel képviseli, aki örömmel ugrott fejest a nyolcvanmillió dolláros költségvetésű, két jókora névvel megpakolt moziba, ám művészi ambícióit nem hagyták érvényesülni. Amint a Warner stúdió fejesei észrevették, hogy az inváziós sci-fi-ből csendesebb kamarathriller készül, máris kiadták az ukázt a cserére. Hirschbiegel-t félreállították, majd jött helyette a Mátrix-filmek segédrendezőjeként és a V mint vérbosszú direktoraként edződött James McTeigue , hogy néhány betoldott akciószcénával igazi popcornmozit csináljon a filmből.
Az eredmény: Jack Finney negyvenes években íródott regényének (Invasion of the Body Snatchers) ez a sorrendben negyedik feldolgozása sikerült eddig a leggyengébbre, ám a nehéz körülmények ellenére korántsem született gyenge mozi. A témát újfent az éppen aktuális politikai paranoiához igazították, így Hirschbiegel verziójában komoly szerepet kap a kormánnyal szembeni bizalmatlanság, és az Irak szó is a kelleténél többször hangzik el a szereplők szájából. Kétségtelen, hogy közeledik az újabb elnökválasztás, de Hollywood már többször is bizonyította, hogy bármennyire is szeretné, nem képes az efféle összecsapások befolyásolására, ám ennek ellenére újból és újból megpróbálkozik vele.
És mi szól az Invázió mellett? Elsősorban a két sztár, Nicole Kidman és Daniel Craig hibátlan játéka (decemberben Az arany iránytű kapcsán is megcsodálhatjuk őket együtt), és a rideg, rémisztően paranoiás hangulat. Hirschbiegel nagyszerűen teremt atmoszférát. Az idegen vírussal megfertőződött emberek uralta városokban a szürke szín uralkodik, ami egyben kifejezi az érzelmek teljes hiányát és szükségtelenségét is egy ilyen társadalomban. Az üres, semmitmondó arcú emberek látványa ellenséges hatással bír, így a rendező minimalista eszközökkel is képes feszültséget teremteni. Ebbe a koncepcióba egyszerűen nem férnek bele az utólagosan beerőszakolt akciójelenetek, melyek közül egy helikopterrel fűszerezett autós üldözés lóg ki a leglátványosabban, mivel teljesen szükségtelen a történet szempontjából. A film Amerikában és a világ más részein is óriásit bukott, így talán a stúdiónál nem ártana elgondolkodni azon, hogy érdemes-e utólag belepiszkálni egy jól kialakított rendezői koncepcióba.
