A titkosügynökök munkájáról azért nehéz filmet készíteni, mert az, ahogy dolgoznak, titkos. Ez többé-kevésbé azt jelenti, hogy minden filmkészítő maga döntheti el, hogy titkosügynöknek lenni szerinte szürke hivatalnokfeladat, high-tech műszeres hekkerkedés inkább, vagy – a legvonzóbb opció – izgalmas, akciódús lövöldözős-robbantgatós meló.
A Párizsból szeretettel egy szürke, unalmas fajta ügynök hétköznapjaival kezdődik. Az öltönyös, sakkozgató követségi alkalmazott éli nem túl izgalmas életét, időnként kap egy-egy telefonhívást, utasításokkal, hogy ide vagy oda tegyen fel poloskát, vagy cseréljen rendszámot egy menő autón, aztán húzzon el jó messzire – de közben arról ábrándozik, hogy bekerül a „klubba”, és akciózós-lövöldözős James Bond lesz belőle, pisztollyal meg komoly feladatokkal. Aztán egyszer csak a nyakába szakad a régen várt lehetőség: az ászügynököt, Charlie Waxot kell kísérgetnie. Akiről már az első pillanatokban kiderül, hogy nem teljesen normális: egy agresszív macsó állat, aki sokezres fordulatszámon pörögve nem agyal meg megfigyel meg terveket sző, hanem átlagban óránként megöl egy embert.
Az őrült pisztolyhős meg az ilyesmiben kezdő öltönyös keresztülszáguld a városon valami nem teljesen világos cél érdekében: hol egy éttermet számolnak fel, hol sötét drogügyleteket, hol egy gettó-lakótelep hermetikusan lezárt tízemeletesébe próbálnak bejutni, hol meg autópályán száguldanak rakétavetővel lövöldözve. Szép lassan kiderül, egy merénylet megakadályozása itt a tét, de hogy miért is kell ehhez előbb jó nagy csapatnyi kínait, arabot meg egyéb nációk alvilági hadseregeit hidegre tenniük, az nem teljesen világos. Igazából nagyjából ötletszerűen ugrálunk a lövöldözések helyszínei között, ahol zöldfülűnk egy ideig fordít (mert a sakktudása mellett előnye az is, hogy szinte minden nyelven tud), aztán mikor átveszik a szót a fegyverek, rémüldözve a sarokba vonul. Ez a séma megy a film háromnegyedéig.
Azután viszont egy kicsit letisztulnak a dolgok, egy laza fordulattal kiderül végre, mi is itt a cél, ki a főellenség, és mit kell csinálni hőseinknek (a további sűrű lövöldözésen kívül) – és érdekes módon innentől válik érdekesebbé a mozi. Bekerül egy morális szál, tétje lesz az egész bimm-bumm-ratatának – meg, addigra már megszokjuk egy kicsit a Travolta és Rhys-Meyers által megformált páros humorát is.
A legérdekesebb az egész filmben kétségtelenül Travolta, meg a szerepe, meg a kiszólogatós poénjai. Ettől sajnos még nem válik jóvá, de erre legalább oda lehet figyelni – egyébként az egész alkotás borzasztóan felejthető. Követhetetlen, ad hoc cselekmény, nulla tartalom, közhelyek és sztereotípiák halmaza – egyedül az itt-ott felcsillanó humor és az extrémmacsó John Travolta menti meg. Vagy, ha teljesen nem is menti, de legalább megszerzi a szépítő pontot...
