Ami a felnőttnek rögvalóság, varázslatos és félelmetes mesevilág egy gyerek szemszögéből. A magány azonban ezeken túl létezik, mint vászon a festmény alatt.
A Fehér léggömb című film után, míg áramlottunk kifelé a teremből, nyolcan, velem együtt, szükségszerűen vetődött fel bennem az iráni filmet övező befogadói közöny kérdése. Különösen, hogy Pahlavi filmje, előző munkáihoz hasonlóan, nem csak értékes, de szórakoztató alkotásnak is bizonyult.
Nem jutott okosabb eszembe: csak az ország nevéhez akaratlanul társított idegenség, a nehezen emészthető egzotikum, illetve az ilyen filmekre kihegyezett bennfentesek vélelmezett sznobizmusa tarthatja távol a hazai közönséget az iráni moziktól. Pedig tőlünk nyugatabbra nem csak fesztiváldíjak, de közönségsikerek is jelzik, hogy nem szofisztikált rétegfilmekről van szó.
Az iráni filmnyelv ugyanis nem áll távol a mi kultúrkörünkben megszokottól: dinamikájában, képi világában és kameramozgásában is érthető elveket követ, miközben szó sincs veszternizáló pózokról. Az ok egyébként egyszerű. Irán a történelem során sokszor, és hosszú ideig ápolt szoros kapcsolatot az európai kultúrával. A perzsa világkép - az erős iszlám behatás ellenére is - igen közel áll (megengedve a nagyvonalú gesztust, és Európához sorolva országunkat) a mienkhez.
Ezzel magyarázható, hogy Pahlavi, Kiarostami vagy Makhmalbaf filmjei témaválasztásukban sem idegenek. Munkáik nem egzotikus helyszíneikkel vagy cselekményükkel hódítanak. A rendezők sivatagi vándorok vagy muszlim önsanyargatók látványos témái helyett az emberrel foglalkoznak. Márpedig az ember már csak ugyanolyan, éljen egy poros faluban, vagy akár olyan egzotikus helyen, mint Magyarország.
Az emberközeli témák, sőt, a nálunk bemutatott iráni filmekre jellemző metafizikus nyitottság sem jelenti, hogy nehezen emészthető alkotásokkal volna dolgunk. A kelet-európai néző pedig abban a szerencsés helyzetben van, hogy pontosan, a zsigereiben is érzi a filmek egyik alapélményét: legyen szó a nők helyzetéről, egy gyerek kalandjairól vagy világvégi tanítóról, a témát megüli az elnyomottság, a szabadság hiányának nehéz levegője.
Mégsem tragikus történeteket látunk a vásznon. A cselekményt legalább a remény, a feladni nem akarás ereje szövi át. De még inkább, ahogy a Fehér léggömb esetében, a csendes humor. Pahlavi munkáját a cseh filmekkel rokonítja, hogy miközben tudjuk, sötét, feszültségekkel terhes világban járunk, felszabadultan tudunk ... nem, csak mosolyogni.
A rendező kézben tartja nézőit. Miközben a főszereplő kislány, a perzsa újévi szertartáshoz szükséges aranyhal után jár az elidegenedett Teherán zajos utcáin, izzadó markában szorongatva a család félrerakott pénzét, mi, a vászon előtt ülve, teljes érzelmi skálánkat bebarangoljuk. Félünk, izgulunk, megkönnyebbülten mosolygunk, majd düh gerjed bennünk. De bárhogyan is érezzen a néző, nem hagyja el valami varázsos könnyedség.
Talán csak a film vége felé döbbenünk rá, hogy Pahlavi mindvégig egy gyerek szemszögéből láttatta a világot. Így lett Teherán nagy, és fenyegető, ezért éreztünk minden felnőttet furcsának, érthetetlennek, de egytől egyig tiszteletreméltónak - hiszen ők a bácsik és nénik, akiknek köszönni kell.
Mesebeli tájon barangoltunk, ahol a környezet és a szereplők - a város és lakói -, ismerősek, a köztük lévő viszony, a cselekedetek mozgatórugói azonban mintha tündéri rend szerint alakulnának. És valóban, végül minden jól alakul, a kislány boldogan fut haza az aranyhallal, a boltosok lehúzzák a redőnyt, kiürül az utca, hiszen kezdődik az ünnep.
A mesének itt vége. Csak a film pereg tovább. Az üres utcán tétován áll az egyik mellékszereplő, a lufiárus fiú, az afgán srác. Az egész film felrobban a másodpercnyi csöndtől. Aztán lép egyet, kezében meglebben a megmaradt portéka. Egy fehér léggömb.
A magány jut eszünkbe, mint valami felülírhatatlan lényeg. A szavak azonban kevesek ide. Ez az a film, amit meg kell nézni.
