Iráni puzzle

Lélektani dráma nyolc főszereplőre, thrilleres ízekkel, mintegy mellékesen megjelenő társadalomrajzzal - az iráni Asghar Farhadi úgy tartja a kezében mindezt, gyenge pont nélkül, hogy alig hisszük: megrendezett játékfilmet látunk, és nem dokumentumfilmet.

Három iráni család indul weekendezni a tengerpartra egy Németországból hazalátogatott, frissen elvált férfival és egy egyedülálló nővel, Ellyvel - félig titkoltan, félig nyíltan azért, hogy megágyazzanak a két utóbbi majdani (és esetleges) házasságához. Aztán amikor az egyik gyerek csaknem belefullad a tengerbe, mindenki szem elől téveszti Ellyt - vajon a gyereket próbálta menteni, de őt vitte el a víz? Vagy csak hazaszökött a számára kellemetlen helyzetből, amíg nem figyelt senki?

Asghar Farhadi filmje ráérős és rettentően pontos: a nő eltűnésétől az igazság kiderüléséig mutatja be hét ember reakcióit, érzelmeik stációt, miközben fokozatosan kibontja a kezdetben meglehetősen egyformának tűnő családok és családtagok jellemeit. Realizmusa a messzemenően hiteles jellemrajzokon túl főként az időkezelésben rejlik: nagyjából annyi időt hagy minden egyes újabb lelkiállapot vagy éppen új ötlet, cselekmény megjelenéséig, amennyiről úgy hisszük, hasonló helyzetben valóban ennyi telhet el - így aztán a néző is a szereplők ritmusában rakja össze a puzzle újabb és újabb darabjait. Mert persze - s ettől válik a dráma thrillerszerűvé - kiderül, a helyzet mégsem olyan egyszerű, amilyennek először tűnt: Ellyről igazából senki nem tud szinte semmit (még a valódi nevét sem, hiszen az Elly több iráni név becézése lehet), amit meg mégis, annak jó része nem igaz, vagy nem úgy igaz. Így pedig, ami először nyilvánvalónak tűnt - hogyan is fulladhatott volna meg Elly, ha egyszer pont azután tűnt el, hogy kifejtette, minden vágya hazamenni -, az újabb és újabb lehetséges motivációk és kiderülő körülmények mellett mégis bizonytalan és így izgalmas lesz.

Mindeközben pedig ott vannak azok a felmerülő, az iráni társadalommal kapcsolatos kérdések, amelyeket a rendező egyáltalán nem fejt ki, s ezzel nem csak a demagógiát és szájbarágást kerüli el, de nem zsúfolja túl az érzelem- és jellemábrázolással már egyébként is telített filmet. Mit is jelenthet, ha a vőlegény nem engedi kilépni az eljegyzésből a menyasszonyt? Hogyan is működhet a pár napi ismeretség utáni összeboronálásra épülő házasságszerzés? Mennyiben alapul tiszteleten és mennyiben a tradicionális férfi-női szerepeken az iráni család? Válaszként nem szavak, hanem a színészek tökéletes, finom árnyalatokban, sejtetésekben gazdag játéka szolgál.

Mindez együtt zavarba ejtően hibátlan elegyet alkot az itthon sajnos ismeretlen rendező keze alatt. A szakmai tudás és tehetség ilyen találkozása nem mindennapos eset.