Imádom a húszas évek New Yorkjáról készült filmeket, a régi kocsikat, lebujokat - szesztilalom! -, a dzsessz fénykorát, a legendát. (Emlékeznek még a The Cotton Clubra? - egyik kedvencem volt.) A Mrs. Parker című film ebbe a világba kukucskál, ráadásul az akkori szellemi élet atmoszféráját próbálja érzékeltetni - a másik legendát, F. Scott Fitzgerald, Sherwood, Hemingway és a többiek balhéit. Mert Dorothy Parker költő és drámaíró volt, dolgozott Hollywoodban is, így aztán a film életrajzi mozaik lehetne, de nem ez a célja. Inkább a magány és a megfogalmazhatatlan vágy balladája. Egyszóval nem éppen vidám sztori. Mert New Yorkban lehet igazán magányosnak lenni, amin csak ront a sok haver, vagy az, ha híres vagy. Mrs. Parkernek mindkettőből kijut, és még rá is tesz egy lapáttal: nagykanállal enné a férfiakat, akik vagy gyávák, vagy megérzik rajta a magányszagot, és legfeljebb egy fordulóra hívják meg, egyébként kerülik. Ezért aztán élete nagy szerelmét, Robert Benchleyt (ő is valódi figura: színész, író, szépfiú) nem kapja meg soha.
A sztori kicsit túl van kuszálva, se filozófia, se cselekmény, dramaturgiáját elfelejtették megcsinálni (rendező: Alan Rudolph) - ami mégis rendben van, merthogy ennek a bohém társaságnak élete tényleg ilyen kaotikus. Emellett ezt a kuszaságot Jennifer Jason Leigh alakítása izgalmassá varázsolja, akit több filmből, többek között a Miami Bluesból ismerünk - ám drámai fajsúlyával csak itt találkozunk.
Jennifer Leigh dekadens szépség - ami új, eddig elképzelhetetlen karakter volt Hollywoodban: ki hitte volna, hogy ez az európai nyavalya az Újvilágban is pusztított? Egyébként egy asztaltársaság csillaga: esténként itt gyűlik össze a New York-i értelmiség krémje, egymás kezéről csapják le a nőket, lapokat buktatnak meg, megalapítják a New Yorkert, adják-veszik a neveket - egyszóval ők az elit. Itt Grande Dame-nak lenni nem semmi. Jennifer Lason Leighnek sikerül ezt a figurát kettéosztani: kívülről valóban ő a csillag, belül viszont törékeny, bizonytalan asszony. Ez utóbbi szólal meg verseiben, ami dramaturgiailag tagolja a filmet: ilyenkor ugyanis fekete-fehérbe megy át a kép, ő pedig mintha időn kívül, magának mondaná költeményeit, melyek szépek, csak ebben a közegben olyanok, mint a disznók elé vetett gyémántok, nincs érkezésed finomságuk felfogására...
De sebaj: végre úgy telik el százhúsz perc, hogy nem loccsan szét senki feje, nem robban fel egy tucat autó, csak csóró értelmiségiek lerobbant lakásait, muzeális írógépeit látjuk, benyögéseire figyelünk, amit néhány ízléses ágyjelenet tesz elviselhetővé. (Egyébként ez a film egyik komoly tanulsága: akkor még mindent beleadtak, azaz tudtak szeretni, a kéj, ha ritkán is, de húsbamarkoló lehetett - igaz, rá is fáztak...) És hát szépen van megcsinálva az a hideg világ, amely ezt a szarkasztikus nőt egyszerűen nem tudja elviselni: itt csak optimistának szabad lenni.
Mondanám, hogy ez az értelmiségi akvárium majdnem olyan, mintha Pesten volna (a szokásos verkli: szerkesztőség, kávéház, lila dumák, cigi, pia, politika) - de nem olyan, és éppen a különbség dicséri a rendezőt: itt azért olyasmi is történik, ami Pesten elképzelhetetlen. Mrs. Parker már híresebb-korosabb, amikor egy férfi felismeri egy kávézóban és odacipeli két barátnőjét, hogy eldicsekedjék a hírességgel. A libák unják a jelenetet, a pasi rendel a költőnőnek még egy whiskyt, amelyet elfelejt kifizetni, majd gyorsan lelépnek: elviselhetetlenül amerikai jelenet. Azaz: művészfilm, amitől az utóbbi években már teljesen elszoktunk. Épp ezért, aki befizeti magát rá, vegyen egy nagy levegőt. Megéri.
