Bizony, porból és hamuból vagyunk mindannyian és azzá is leszünk könyörtelenül, ha igaza van a Tanításnak, mármint annak, amit a mi iskoláinkban tanítanak. Máshol viszont másképpen gondolják. Mondjuk úgy, hogy az élet egy szakadatlan, örök körforgás, melyben minden megismétlődik végtelenszer, csak éppen egy magasabb spirituális, tudati és más egyéb szinteken. Ezt hívják röviden szamszárának.
Porszem "a gépezetben"
Találtam némi porszemet ebben a bizonyos gépezetben, ha szabad így becézni Ron Frickéék újabb nagyszabású vizuálorgiáját, a Szamszára című filmet, ami persze, lehet, hogy csak engem akaszt meg. Furán is hangzik egy ilyen filozófiai jellegű akadékoskodás egy olyan film kapcsán, amiben egyetlen kimondott szó sem hangzik el, de ha egyszer felüti fejét a gonosz kisördög, akkor az bizony, nem nyugszik, hanem csak motoszkál, az istenadta. Ron Fricke és Mark Magidson, a film alkotói nyilvánvalóan a mifelénk megszokott zsidó-keresztény kultúrkörbe születtek bele, mely felekezetektől függetlenül azt kínálja híveinek, hogy ha jól teszik dolgukat, akkor bár testi valójuk elenyész a természetben, lelkük egyfajta örök luxusüdülési jogot nyer el egy minden igényt kielégítő égi üdülőkomplexumban. Fizikai szinten nézve, testünk eljut A-ból B-be, és annyi, ott vége van az útnak. Nincs tovább. Szellemi, spirituális szinten is hasonló a helyzet: ha jók vagyunk, akkor A-ból eljutunk P1-be, ami itt a Paradicsomot jelölné; ha rosszak, akkor mehetünk a Pokolba (P2), ami kvázi börtön, esetleg, ha pici mázlink van, akkor a Purgatóriumba (P3), ami ebben az esetben a javító-nevelő tábort jelenti. Ha ott nem rosszalkodunk tovább, mehetünk mi is a Paradicsomba, ha viszont nem bírunk magunkkal, a Pokol tüzében fogunk elégni. Szóval, innen csak oda mehetünk, vagy oda, esetleg onnan oda, más lehetőség nincs. Nincs kecmec. Ezzel szemben filmjük rendezői elve a nagy keleti vallások egyik alapvető gondolatára épül, mely szerint az út maga fontosabb a végcélnál, hogy a születéssel csupán egy halállal végződött élet indul újra, csak más testben, más "avatárban". Közben persze, ha akarjuk, ha nem, egyre közelebb jutunk egy idealizált állapothoz, amikor minden világossá lesz. Körbe megyünk, mindenki a saját karmája által megszabott úton, addig, amíg… Persze, tudjuk azt is, hogy a vége nagyon messze van és csak a legkitartóbbak fogják elérni, ha egyáltalán… A Nirvána ráadásul nem kínál örök luxusüdülést, mint a keresztényeknél (zsidóknál, moszlimoknál), hanem csupán azt ígéri, hogy vége. Nem kell többet reinkarnálódni tépett lelkünknek és szétszóródhatunk, megsemmisülhetünk végre az univerzumban. Ha úgy tetszik, igen, porrá leszünk, de nem úgy, nem abban az értelemben, mint a Biblia tanítása szerint. Tulajdonképpen ugyanahhoz a végeredményhez jutunk, csak teljesen más dimenziókon átkanyargó, teljesen más úton. Furcsán is hatnak ebben a fényben a keresztény és muszlim templomok, szertartások, valahogy kilógnak a film koncepciójából. Viszont lenyűgözőek, az tagadhatatlan.
[img id=427637 instance=1 align=left img]Porszem a sivatagban
Találhatunk persze egy hupilila színű porszemet is a sárga homoksivatagban, attól még az éppolyan sárga marad. A film szakadatlan képfolyama számtalan képzettársítást indíthat el a nézőben, így megannyi értelmezése is lehet. Nincsen semmilyen narratíva, aminek mentén gondolkodhatnánk és valószínűleg közel azonos végkövetkeztetésre jutnánk. Fantasztikus képek laza szövedékének áradatát látjuk csupán, mint annak idején a Barakában, illetve Fricke mesterének, Godfrey Reggiónak filmjeiben (Koyaanisqatsi és a többi). Fricke ezúttal is saját készítésű 70 mm-es kamerájával fotografál, a képminőség káprázatos. A mágikusan egymásba úszó, illetve azt éles vágással szétziláló képek alatt hol szférikus, hol monoton zakatoló dobzenét halljuk: Lisa Gerrard és társai határozzák meg most is a film hangzókörnyezetét. Gyakorlatilag, első blikkre ugyanazt az élményt tapasztaljuk, mintha a Baraka második részét látnánk, csak éppen szebbek a fények, részletgazdagabbak a képek, s azok a közelik! Döbbenetes vizuális élmény a film mindazoknak, akiknek van még szeme a természet és a környezet szépségeire, még akkor is, ha azok konkrétan éppen a halál vagy a pusztulás nem éppen felemelő pillanatát, illetve állapotát mutatják meg. Mondanom sem kell, hogy semmi CGI, csak sziszifuszi türelemmel elvégzett, végletesen precíz operatőri alkotómunka. Mintha valami politeista és természetimádó vizuális misén vennénk részt. Egyvalamiben azonban hoz újat is a film: Ron Frickénél néha mintha begurulna! Ha ezt az indulatot szavakba nem is önti, de azt ezúttal megengedi magának, hogy becsempésszen például a képfolyamba egy döbbenetesen expresszív hatású pantomimjelenetet, mely önmagában egy komplett, dramaturgiával rendelkező kis mű, ráadásul úgy ellenpontozza a megelőző és utána következő jeleneteket, hogy az maga egy néma kiáltás. A végére azonban visszatérünk a végtelen keleti türelemhez, valamint a por motívumához: tibeti szerzetesek az utolsó homokszemeket pergetik a film elején elkezdett mandalához, elmormolnak felette néhány szent mantrát és sebtében összeseprik az egészet, hogy másnap egy újba kezdjenek bele, a szamszára szellemének megfelelően.
Kinek ajánljuk?
- Akik látták a Barakát és látták ezt a másik Szamszárát.
- Akik nem látták a Barakát.
- Környezettudatos életmódot folytató toleráns világpolgároknak.
Kinek nem?
- Akik már a Barakára sem voltak kíváncsiak.
- Akik szerint "egyszer élünk", sőt, "sose halunk meg".
- Akik szerint egy filmnek elsősorban szórakoztatónak kell lennie.
8/10
