Kártyavár

Ez kívülről nem mindig látszik, és jó is, ha így van, de egy regény felépítése sokszor egy sérülékeny kártyavárhoz hasonlít, elég egyetlen vékony papírlapot elmozdítani és máris romba dől minden, amit addig csodáltunk. Nincs ez másképp a filmmel sem, ok-okozat, karakterek kibontása, szituációk a megfelelő módon előkészítve és elhelyezve – az alkotás néha kész rémálom. Claude még csak gimnáziumba jár, tekintete egy ravasz kis zsenit sejtet időzített bombával az iskolatáskájában. A fiú egy ártalmatlan házi feladatával hívja fel magára irodalomtanára figyelmét; míg osztálytársai a mit csináltam a hétvégén kérdést sms-nyi terjedelemben válaszolja meg (pizzáztam, tévéztem), addig Claude egy meglepően választékos leírását adja a barátja házában töltött időnek. Az íráskészsége lenyűgözi a megfásult pedagógust. Germain természetesen az a fajta író, akinek palackozott tehetségét sosem sikerült fornitosítania az üvegvisszaváltóban, keserűen veri hát le fájdalmát a diákság hátán, amely azért funkcionális analfabetizmusával rá is szolgál erre. Valójában ez az önsajnálat oly nagyon nem hangsúlyos, Ozon nem karikatúrát rajzol, hanem egészen emberközeli, hiteles képet ad a férfiről (és a többi figuráról), akiről valójában meg se tudjuk, hogy mennyire tehetséges vagy tehetségtelen, csak hogy többet akart kihozni magából. De hát ki nem? Akárhogy is, a hétköznapok közönyében tíz körömmel kap a fiú után, akiben végre meglát valamit, talán régi önmagából. A padavannal annyi gond azért akad, hogy mint az alkotókat általában, őt is körbelengi valami megfoghatatlan, nem feltétlen kellemes aura. Az egy dolog, hogy Claude hogyan ír, no de mit: megveti a számára elérhetetlen életszínvonalat és családi harmóniát megteremtő "középosztálybeli" társait, illetve egyre inkább sóvárogva fogalmaz annak anyjáról. Itt már kezd igazi Ozon-hangulat lenni, nemdebár.

[img id=443223 instance=1 align=left img]Posztmodernkedünk, posztmodernkedünk…

Zajlik a kerettörténet, Claude és Germain dialógjai és akciója újabb és újabb rétegeket kap, ahogy a fiú elbeszélése, annak egyre gyarapodó fejezetei is fokozatosan mélyére hatol egy drámának, amely fenyeget, csak még nem tudjuk, mivel. Mondani se kell, hogy e két szál hat egymásra, össze-összeérnek, a tanár néhol irányt mutat, s ezzel a tűzzel játszik, hiszen az így általa is formálódó regény cselekménye elkerülhetetlenül visszaszáll a valódi életére. Ozon emellett időnként olyan – korábban például Woody Allennél is látott – filmes játékokra ragadtatja magát, mint hogy az olvasó-kommentátor Germaint bevonja a fiú elbeszélését megjelenítő jelenetekbe. Ez már csak az említett asszociáció miatt elsőre akár komikus hatást is kelthetne, ha az egész történetfolyam nem volna fojtogató. Így zavarba ejtő, kicsit bizarr játék tárul elénk, de akárhogy is, ez az átjárás mindenképp előnyére válik a filmnek.

Azt gondolom, Ozon semmi olyat nem tett, amit ne próbált volna már ki előtte valaki, akár ő maga is, de ez A házbant nézve cseppet sem hagy fanyar ízt maga után. Bár most is hozott anyagból dolgozott, ezúttal Juan Mayorga spanyol drámaíró színdarabjából írta forgatókönyvét, már csak a megfelelő választás, a jó ízlése miatt is gratulációt érdemel, a mozifilmre történt átültetés pedig kétség kívül alkotói bravúr.

Egy galamb nem csinál kuplerájt

S hogy az író-rendező valóban mennyire tisztában van vele, milyen egy jól irányzott, profin felépített és remek érzékkel megalkotott elbeszélés, az a bonyolódó szerkezet mellett nagyszerűen kiötlött karakterei is bizonyítják, míg színészei képességei láttán ő is csak felállva tapsol. A mellékszereplő Kristin Scott Thomas, aki ugye angol létére Franciaországban tanulta a színészmesterséget, ott is házasodott (igaz, azóta elvált) engem újra és újra lenyűgöz, ahányszor meglátom vásznon. Hallgatom, ahogy franciául beszél, mire szép lassan olvadásnak indulok, a moziszék külső szövete magába szív és velem együtt örül.

Azt azért mondjuk el, hogy míg a fiatal Ozonnak tényleg semmi más nem jutott eszébe, mint hogy "meleg vagyok, na és?!", addig az utóbbi filmjeiben ez a motívum már inkább amolyan John Woo-s galambröptetéssé szelídült, indokolatlanul csattanó férfi-férfi csókokkal dobja fel azt is, amit nem kellene feldobni. Ezért mínusz 1 pont a filmnek, valamint a befejezést is sokkal többet ígérőbb előjáték vezette fel, mint ami végül lett belőle, így alakult ki az alább látható szám szerinti érték.

Kinek ajánljuk?
- A "franciafilm" rajongóinak.
- Aki szerint még mindig van valami többletértéke a melegtémának.
- Aki kedveli a posztmodern történetfolyamot.

Kinek nem?
- Aki eddig se kedvelte Ozon filmjeit vagy éppen hogy azt gondolja, már önmagát ismétli.
- Aki explicit szerelmi jelenetek vár.
- Aki nem szeret bogozni egy történetszálat, mert az legyen szépen egyenes.

8/10