Jó hír azoknak, akik némi aggodalommal követték Gryllus Dorka pályafutását: készült olyan film is, amelyben a színésznő mindvégig ruhában látható. Igaz, nem magyar alkotás, hanem brit-francia-belga-német-luxemburgi (remélem, nem hagytam ki semmit), de ez a tényen semmit nem változtat. Ahogy az sem, hogy Gryllus Dorka angolul játszik, nem lesz tőle jobb. Se rosszabb.
Van egy másik meglepetés, a címszereplő, Marianne Faithfull. Remekbe szabott budapesti fellépése után nem hittem volna, hogy örülni lehet valaha is a hangjának, de lehet. Nemcsak a hangjának, de öreg, felpuhult arcának, karakteres orrának, tokájának, idétlen frizurájának, egész lényének. Már csak azért is, mert egy pillanatra sem lehet érezni, hogy Marianne Faithfull önmagát játszaná, hogy a múltját referenciának használná. Azt látjuk, amit látnunk kell: egy középkorú (hm, hm) asszonyt, aki megpróbál pénzt szerezni a beteg unokája gyógykezelésére. Ahogy lehet, úgy.
London nem lett sokkal jobb hely a Twist Olivér óta, ez tűnik az alapvető tanulságnak, és a szegényekkel való együttérzés azt a csalóka látszatot kelti, hogy tulajdonképpen jó filmet nézünk. Ezt erősíti az is, hogy a forgatókönyv a legnyilvánvalóbb csapdákat elkerüli, így nem derül ki, hogy akkor gicscsesebb a történet, ha a beteg kisfiú meghal, vagy akkor, ha életben marad. Csak a valóság, az hiányzik a filmből. Az ember érzi, hogyan született meg a forgatókönyv, hogyan lett szépen feldíszítve az alapötlet csontváza, ha nem is hússal és vérrel, de valami hasonlóval.
Meglepően ismerős a világ, amit ez a csaknem összeurópai film mutat. Nemcsak azért, mert az ember felismeri az írói technikát, amely pont olyan, ahogy, mondjuk, Bacsó Péter készíti a filmjeit, és nem is csak azért, mert a film problémája olyan, mintha a mi vidékünkön találták volna. Pénz kellene a beteg gyerek kezelésére, de nincs. Egy éve mutatták be az ugyanerről szóló Csapda című szerb filmet, DVD-n kapható, és hogy még meglepőbb legyen az azonosság, az egyik szereplő, Miki Manojlovic is megegyezik. Ami pedig a kispolgárira berendezni igyekezett kutricát illeti, ahol Maggie Irina művésznév alatt a szexuális segédeszköz sanyarú munkáját végzi, Kocsis Ágnes filmjét juttatja az észbe, a Friss levegőt. Csak azt kell tudni, hogy ez vajon mit jelent. Hogy minden filmes körülbelül ugyanannyit tud a szegénységről? Vagy hogy kutricában már európaiak vagyunk?
