Legfőbb ideje abbahagynunk a nyilvános ámuldozást azon, hogy a mi Jancsó Miklósunk milyen fiatal. Amióta kiadta kezéből a Lámpást (1998), nem szűnünk ismételgetni, mint a papagáj, hogy fiatal, fiatalabb, legfiatalabb, bla-bla-bla. Mostanában újra ezt hallani, merthogy a filmkritikusoknak az a megtiszteltetés jutott, hogy életműdíjat ítélhettek oda az ősszel nyolcvanéves Jancsó Miklósnak. De hagyjuk már ezt a "legfiatalabb" gügyögést, az iskolás epitheton ornanst. Nekünk sincs rá szükségünk, Jancsónak még kevésbé. Nézzük meg az Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél című filmet. Hol itt a fiatal rendező? Vagy az idős rendező? Szellemi nagyhatalom - ez Jancsó. Akinek a filmkészítés ma épp úgy, mint negyven év óta mindig, nem pusztán képalkotói, hanem morális tevékenység.
Ez a leggyönyörűbb a mi szellemi nagyhatalom Jancsónkban. És, pechjére, ez a benne lakozó tehetség-istenség tényleg nem öregszik. Babérja lenne már elég, pihenhetne rajtuk kényelmesen. De nem teheti. A látása nem homályosul és a szava sem édesedik meg. Azt mutatja ebből a világból, amit meglát és megért: a lényegét. A zűrös, átláthatatlan, anarchiába hajló felszín alatt a nagyon is józanul irányított folyamatokat, a kordában tartott szabadságot, a rendetlenséget működtető "rendet". Azt, hogy már magasról nézvést sem volna meg az ország, pedig elég jó helyre, a Hősök tere legmagasabb lovas szobrára viszi fel két, immár - ne legyünk szerények - halhatatlan hősét, Kapát és Pepét ,néznének már szét a film indításául. (Ne feledjük, Jancsó egy kisfilmjében láthattuk, micsoda hátborzongató történelmi átjáróházként működött "nemzeti nagy múltunk" szimbóluma, a Hősök tere.)
Kapa és Pepe szétnéznek. Maguk is szép pályát futottak be első felbukkanásuk óta. Az egykori sírásók (Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten), majd vasutasok (Anyád! A szúnyogok...) ma pincérekként támadnak fel, szó szerint is értve a feltámadást, mert mindenféle más csoda közben persze ez a csoda is megtörténik velük a filmben, amelyben a monumentális befejezetlenség és a pusztulat színhelyein járnak. A soha el nem készült, de már romlásnak indult vasbeton kolosszus emeletei között egyenruhás biztonságiak és más fegyveres népség rohangászásába keverednek, hogy kifigyeljék a "rend" anarchiáját és a hatalmi kacérkodásokat. Leégett sportcsarnok üszkös lelátójáról igyekeznek a romos küzdőtérre, az utolsó vacsorára terített terítetlen asztalhoz, ahol nem ül senki, legfeljebb csak Júdások érkezése várható, ők ketten pedig addig sípszóra gyakorolják az asztal körüli szolgálatot futólépésben, lelkük szakadtáig, mert aranyszabály, hogy aki megáll, azt eltapossák. Enyészetnek indult irdatlan hajótest rozsdás-poros tatján dübögnek végig, hallgatják a zenét, járkálnak a néptáncos gyerekek körül. Fent minden mozgásban, mindenki tüsténkedik, kavarog, de aminek haladnia kéne, az maga a mozdíthatatlan mozdulatlanság: a lepusztult hajócsontváz csak áll moccanatlan.
De időnként, váratlan csodaként Kapa és Pepe szeme előtt terem a Niagara. Vagy ők teremnek a Niagaránál. (Amit csodálunk, pedig még a nevét sem értjük, ha helybéli mondja ki...) A fenséges, dübörgő víztömeg először Budapest látképe helyett jelenik meg, mikor kipillantanak a betonkolosszusból a városra. A végén - gyönyörű jelenet - már "zúgva, bőgve" az egész hatalmas képmezőt betölti az elemi erejű hömpölygés. Jancsó Niagarája tényleg el akarja nyelni a világot. A fülünkben pedig még ott cseng a néhány képtaktussal korábban hallott dal: "...azért a víz az úr!" Valahogy így szólhatott ez a sor, amikor réges-régen, egy fiatalember hetyke, plebejus daccal először leírta a verse végén.
Isten éltesse sokáig Jancsó Miklóst.
(És még: válogatott zenekarokkal előadott sok zene, Grünwalsky Ferenc elképesztő látványokkal szolgáló alkotótársi képei, Mucsi Zoltán és Scherer Péter zseniális Kapa-Pepe párosa, Mundruczó Kornél, Rába Roland és Ruttkay Laura egyáltalán nem a szexről szóló szexhármasa és megint egy jó időre elegendő lelki muníció a gondolkodás szabadságához - ez az új Jancsó-film.)
