"-Akarsz menni anyukához és apukához?
-Igen.
-Hiányoznak?
-Egy kicsit.
-És nem baj, hogy bántanak?
-De. Az rossz.
-De az előbb azt mondtad, hogy téged nem bántanak.
-Nem mindennap bántanak engemet."
Román-magyar koprodukcióban készült Bollók Csaba megrázó játékfilmje, az Iszka utazása. A Dallas Pashamendéből kiindulva: a két nemzet filmeseinek találkozása még jó is lehet, pláne, ha olyan rendező irányítja a filmet, aki a Miraq-ot tette le az asztalra.
A film egy olyan vidéket mutat be, valahol Erdély keleti csücskében, ahol megállt az idő. Az élet az ötvenes évek medrében csordogál, vagy pontosabban: a világháború utáni időket idézi. Meghatározhatatlan nemű és korú gyerekek kaparják ki a szögeket a szénbányák mentén sorakozó meddőhányókból, hogy a leadott vas árából a szülők berúghassanak. Iszka is ilyen gyerek, a film első negyed órájában még azt sem tudjuk, fiú-e vagy lány. Ránézésre tíz éves, ám ennél jóval többnek kell lennie. Húga, Rózsika tizenkettő.
Bollók Csaba filmje egyfajta keverék: fikciós elemek és dokumentarista környezetrajzok láthatóak benne, jól megrajzolva annak a fura miliőnek a képét, amelyben a román-magyar mikroközösség tagjai már nem válnak szét, egy mondaton belül váltanak egyik nyelvről a másikra, de a főszereplők - annak ellenére, hogy elvileg magyar az anyanyelvük - már jobban beszélik a románt, mint a magyart.
A rendező a filmet egy valós eseménynek köszönheti: az Iszkát alakító Varga Mária és húga, Rózsika valóban vasgyűjtésből tartotta el a családját. A történet a valóságban boldog véget ért: ahogy Csere Ágnes producer fogalmazott: a két kislány már az ő családjához tartozik. A filmben azonban - annak ellenére, hogy Iszkát és testvérét egy katolikus nevelőintézet befogadta, Iszka több lánnyal együtt felkerül egy koszlott bárkára, amely ki tudja hova viszi...
Bollók Csaba felelőssége igen nagy, hiszen a két kislány saját élményei alapján írta meg a forgatókönyvet, és velük játszatta el a főszerepet is. Olyan pszichés súlyt rakott tehát a gyenge vállakra, amelyeket nem könnyű cipelni. Ha egy év alatt elkészítette volna filmjét, és aztán magára hagyta volna a lányokat, nos, akkor lehetne kígyót-békát kiáltani, így azonban már nem. Sőt. Felhívja a figyelmet azoknak a gyermekeknek az ezreire, akik ugyanilyen lepusztult épületekben nevelődnek, és néhány éven belül felnőtté válnak egy olyan társadalomban, ahová nem tudnak beilleszkedni, mert nem kapták meg a túléléshez szükséges alapokat. Varga Máriára viszont oda kell figyelni: a kislányt "imádja a kamera", és olyan komoly átéléssel képes játszani előtte, mint a fiatal Czinkóczi Zsuzsa.
