Boris Vian sok évtizede sikeres regényének talán leggázabb mondata egyben a Tajtékos napok című film csúcspontja is. Minden értelemben.
Kislánykorom egyik kedvence volt a Maci Laci, persze szigorúan hangyás, fekete-fehér képpel. Aztán eltelt néhány évtized, és ez lett belőle.
Mi történik, ha egy kaméleon színészi és rendezői babérokra vágyik, s hirtelen a semmi közepén találja magát? Elsőre elég kilátástalan a helyzet, de a sivatag közepén is vannak kihívások, ha az ember betéved Por városába. Hősünkből hirtelen Rango lesz, a város megmentőjének előre kikiáltott "gyík". Az események feltartóztathatatlanul haladnak a maguk útján, lelkes baglyok mariachi-zenéjétől kísérve…
Nehéz mit kezdeni A fa című filmmel. Egyrészt ezerszer megfilmesített alapszituációt dolgoz fel – egy apa nélkül maradt család küzdelmeit mutatja be – másrészt Charlotte Gainsbourgnek még azt is elhisszük, hogy négygyermekes anyuka, akárki akármit is mond.
Elek Judit női történeteinek, női sorsainak sorába illik bele a Visszatérés. A film ugyanakkor a tavalyelőtt a Magyar Mozgókép Mestere díjat elnyert rendező életébe is bepillantást enged. Ha csak kicsit is.
Legutóbb az Elefántban láttam olyan fokú didakszist, mint Susanne Bier filmjében. Akkor vajon miért képes működni a dolog? Miért van az, hogy már a sajtóvetítésen is szipognak a kritikus kollégák?
A Csak szexre kellesz mentségei: Natalie Portmannek ki kellett heverni valamivel a Fekete hattyút, Ashton Kutcernek pedig kellett választania egy második filmet, mert tavaly csak egybe vágott bele. Más ötletem nincs.
A dilemma nem több, mint aminek látszik: egyszer használatos vígjáték, amelynek alapkonfliktusa a megcsalás, és az, hogy ha barátunk feleségét egyszer megdöntöttük a régmúltban, vajon bevalljuk-e neki.
A Szerelem, pasta, tenger változat Ferzan Özpetek állandó témájára: hogyan illeszkedik bele egy nem normálisnak tekintett kisebbség a magát normálisnak tartó tömegbe. Hogy érdekesebb legyen a helyzet: Lecce városában járunk, a tömeg a helyi lakosság, a kisebbség a homoszexuálisoké. Pontosabban az Olaszországban nem létező homoszexuális férfiaké. Merthogy az olasz férfi valódi macsó, akinek eszébe sem jut, hogy az utcán egy másik férfi hátsóját csodálja meg egy nőé helyett…
Az Egy néma kiáltás, a Cannes-i Filmfesztivál 2010-es különdíjasa a klasszikus sémán halad: a magányos hős szembeszáll a sorsával és a hatalommal, s mi már az elején tudjuk, hogy bukásra ítéltetett. Rendezője eddig jobbára dokukat és rövidfilmeket rendezett, ez a harmadik nagyfilmes próbálkozása. Ha hozzátesszük, hogy Mahamat-Saleh Haroun Csádban született, s a mai napig ott dolgozik, csak meghajolni tudunk a teljesítménye előtt.
Quentin Dupieux filmje, a Rubber szándéka szerint himnusz az értelem nélküliségről, azonban valahogy társadalomkritika keveredik belőle – ha nem is a súlyosabbik fajtából.
A Tamara Drewe először képregény formájában létezett, a The Guardian állandó mellékleteként. Posy Simmonds rajzainak sikere több mint harminc éve töretlen, így nem kerülhette el a megfilmesítést, élő szereplőkkel. És hogy Stephen Frears rendezte meg? Miért ne?
Az Aranyhaj és a nagy gubanc tipikus Disney-musical, bár némi frissítéssel. A különbség mégis csak annyi, hogy kevesebb a dilis szereplő és a film 3D-ben készült. És mintha kevesebbet énekelnének benne.
Az Érzéki csalódás kedves zsánerfilm néhány hétköznapi ember nem egészen hétköznapi kalandjairól. Lehetne színházi előadás négy-öt szereplővel, s akkor sem lenne kevesebb az élmény: Cristián Jiménez első nagyjátékfilmje remek bemutatkozás, amelyet a szakújságírók Aki Kaurismaki filmjeihez hasonlítanak – joggal.
Ben Gluck a Mackótestvér 2. részével megalapozta a gyerekeknek szóló animációs filmes tapasztalatait, Anthony Bell azonban eddig csak egy sorozat rendezését tudja a CV-jébe írni. Mindenesetre az első közös vállalkozást nem aprózták el: az Alfa és Omega 3D-ben készült.
Mostanában csak úgy rendre jönnek az olyan rajzfilmek, amelyek színesek, szagosak, egyszerre több generációnak is szólnak,
Gondban vagyok. Kaszás Attila halálakor az egész ország rendült meg, így megírni élete utolsó filmjének kritikáját, leírni,
Az élet értelme a boldogság - ez nem képzelhető el A Nő nélkül: Legalábbis Michael és Bruno szerint. Azonban míg Michael
Minden idők legdrágább spanyol filmjében Viggo Mortensen kaszabolja át magát a Spanyol Inkvizíción, több évtizeden keresztül,